Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

A Város újoncállítási kötelezettsége 1830-ban 145, később 108, 1841-ben ismét 145 legény volt.

5 A hadkötelesek, illetőleg a besorozottak maguk helyett mást állíthattak. Ennek ára 800-1200 forint volt. Sorozás alkalmával először az összefogdosott csavargókat, izgágákat vitték el. A katonahúzás módszerét mindjárt megismerjük. A toborozás szegedi körülményeiről, egyúttal a visszaélések lehetőségeiről Felmayer Antal kékfestő egyik leveléből értesülünk, aki külföldön vándorló János öccsét óvja a közeli hazatéréstől. „Tudatom Véled — írja 1841 február 13-án öccsének — hogy hétfőn mint 15dikén, itt nálunk az katonahúzás fog lenni, melyre én is meg vagyok híva, hogy helyetted húzzak, mert ez alól Istvány mint adófizető és házasgazda ki van véve. Én mindent elkövettem, hogy ez alól Te fölmentetnél, de fájdalom nékem nem sikerült ettől téged megmenteni. 2000 húzó között 145 katona szükség tehát. Ha a sors Téged érend, akkor mi eltökéltük, ha 1000 forintba kerül is, embert állítunk helyetted. De ha lehet, én ezt kikerülöm. Mert majd akkor én Tenéked rögtön írok, hogy onnandt elmenj és hazafeléjöjj. Gyulán öt vagy hat hétig majd meghúzod magad. Addig megtörténik, hogy talán megmarad a váltságdíj. Egyéb aránt a jó Isten talán megadja, hogy nagy numerust húzok, és akkor ment leszel" A cédulahúzás emlékezete egyik régi szőregi nótában is fölvillan : Újszögedön mögszólalt a bandista, Most állítik a legényöket sorra. Gyerünk pajtás a cédulahúzásra, Műnk lögyünk a Ferenc József huszárja. Az embörállítás világát idézi föl egy századeleji újsághír.

7 Elmondja, hogy Berta Menyhért szegedi legény 1842-ben más személy helyett vállalta a katonaéletet, és ezért 126 váltóforintot tettek le javára az árvapénztárnál. Az árvaszék több mint hat évtized múlva kereste őt vagy rokonságát, hogy a 3850 koronára nőtt összeget kifizesse, de természetesen már hiába. Bizonyosra vehető, hogy ponyvairodalmi eredetű az a tápai nóta, amely még a múlt század első felének verbungjait, katonafogdosását idézi. A kor egyik érzelmi közhelyét, a kedvesétől elszakított lány keserűségét, siralmas panaszát énekli meg és tudatosítja, adja mindazoknak szájába, akik hason ló sorsra jutottak. A versélmény természetesen rokon a katonanóták emberi mondanivalójával is. Tanítványunk, Molnár Imre jegyezte föl a negyvenes évek elején a szöveget az azóta már elhalt. Kószó, ragadványnevén (roro/Julianna tápai öregasszony ajkáról, aki fejből igen sok históriát tudottmég idézni: Kérőm szépen a téns nömös vármögyét, Hallgassák mög e szögény lány kérését. Szögény vagyok, azon kezdőm panaszom, Nincsen anyám, nincs rokonom, támaszom. Egy jó legényt szerettem, az mindönöm, Gyámolóul űt röndölte Istenöm. De a legény sorsot húzott, feketét. A nagy könyvbe be is írták a nevét. Az én babám nem katonának való, Gyönge legény, elrúgja a szilaj ló. Ám de otthon edógozik lassanként, Engöm evösz, éldögélünk naponként. 5 Reizner III, 106. e Kálmány L., Népköltési hagyatéka I. 339. 7 Egy régi szegedi katona vagyona. SzH. 1905, 160. sz. 68