Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

A DALOLÁS RENDJE Századunk elején a paraszti dalolásnak még Szegeden is megvolt a hagyományos rendje és sokféle alkalma. Előre megjegyezzük, hogy a szegedi nép napjainkig különbséget tesz a nóta és ének, vagyis a népdal és a szakrális jellegű, alkalomhoz kötött templomi, egyházi éneklés között. A nóta szövegét vers, verse, dallamát pedig ária, áriája néven emlegetik. A hagyományos dalolásnak egyéni és közösségi megnyilatkozásai az újabb évtizedekben nagyon megritkultak. Még félszázaddal ezelőtt is legények, lányok, fiatal férfiak, menyecskék megszokott munkájukat szívesen kísérték dallal, vagy ráérő idejüket töltötték ki vele. Ez néha csak dúdolás, férfiaknál fütyülés volt. A kifejezés módja egyébként egyidőben is váltakozhatott, különösen akkor, ha a szöveg, versszak egy része nem jutott a daloló eszébe. Ezt ilyenkor közbefütyülte. A nők fütyülése ellenkezett az illendő szokással. Aki mégis fütyülni kezdett, afféle hetyke fehérnép, figyelmeztették, hogy hagyja abba, mert hallatára Szűz Mária sírni kezd. Idősebb korban magányosan nem illett már dalolni. Korosabb asszonyok a közösségi dalolásban sem vettek részt, mert könnyelműnek, lakodalomeszűnek híresztelték volna őket. Az ő korukhoz és állapotukhoz már csak a szent énekek éneklése illett. A nótakedv megfogyatkozásának fő oka nyilvánvalóan a munkatechnika forradalmi változása, emberformáló hatása. A gépcivilizáció zöreje, a gyári és mezőgazdasági gépek mechanizmusa, a szolgálati fegyelem elnyomja, illetőleg hallgatásra kényszeríti. Másfelől a gépi szórakozások (mozi, rádió, televízió) a felfrissülést készen nyújtják. Mellettük a fáradt embernek már alig van kedve, ideje, hangulata érzelmeinek spontán kifejezéséhez. A szorosabb városi élettel együttjár a csönd társadalmi követelménye is. Ittas vagy éppen jókedvű ember számára sem az italboltokban, sem az utcán nincs mód fáradtságának és gondjainak nótaszóban való feloldására. A népi együttesek, pávakörök és hasonlók újabban nyilvánvalóan ezt a hiányérzést is szeretnék kielégíteni. Bálint Sándor századunk első negyedében végzett gyűjtései során még úgy találta, hogy Alsóvároson a legények regruta korukban daloltak legtöbbet. A sorozás és bevonulás közötti félév a szenvedélyes szomorúság kitombolásának volt ideje. A szülőktől, kedvestől való elszakadás fájdalma sok regutanótát teremtett. A bevonuló egyébként alig dolgozott, ilyenkor hozzátartozói sem igen kívánták tőle. Szilaj kedvét is elnézték. A hangos mulatozás leginkább a kocsmában folyt le. Olykor — Bukusza Ignác dudájának szavára — az utcán is folytatták, elhaladva lányaik háza előtt. A lányok magukban különösen paprikahasítás közben daloltak. A munka ugyanazon mozdulatok szakadatlan ismétlése következtében gépiessé vált a kezükön. A keletkező unalmat legtöbbször és igen sűrűn éppen dalolással űzték el. Nótakészletükben alig voltak oda nem tartozó idegen elemek. Később, a harmincas években már kedvük, érdeklődésük a műdalok, operettslágerek felé fordult. Még mindig különbséget tettek azonban az autochton nótakincs és az eltanult műdalok, magyarnóták között. Hűségesen utánozták ugyanis cikornyás előadásukkal, úri, vagyis nem szegedies kiejtésükkel a műdal álpátoszát de saját termésüket sohasem adták elő a népies műdal stílusában. 598