Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Hasonlított a várbeli dóiéhoz, de számos mozzanatban eltért tőle a vetődólé, amelyet Debreczeni János írt le.

12 „Egy válú alakú lyuk ásatik. A dóié a lyuk fölött keresztbe tétetik s a bottal kivettetik A kinn levőnek a lyukra helyezett botot kell megütni a dóiéval, hogy lelögyön ( = eleget tegyen a fel adatának). Ha nem üti meg, a csürembör minden biccentés nélkül tőt. Itt a töltés az előbbitől (1. várbeli dóié) abban különbözik, hogy kettőztetni, három-négy-öt-, hatoztatni stb. szokták, ti. a dóiénak egyszeri felugrásánál második és harmadik biccentésnél — ha már előbb meg volt kettőztetve — tovaüttetik, s a szerint, a mint a dóié kettőztetett, hármaztatott stb., egy lépésre 10 vagy 100 stb. lovat olvasnak. Töltés után ismét vet a csűrember, míg a bot a dóiéval a vetéstávolból meg nem üttetik." A kásásdóié, Kováts Istvánnál kásadóié, Debreczeni följegyzése szerint ásódólé, másként sóskadóié. Nézzük Debreczeni leírását a múlt század derekáról : „A játszók mindegyike kijelöl magának egy helyet. Egyik föladja a másiknak a dóiét, az pedig elüti. Amíg a föladó a dóié után szalad, azalatt a többiek az ő lyukát ássák, s ki mennyit tud, elvisz a felásott földből, és azt a maga lyuka mellé halmozza. Az elrablott földecskének sóska a neve. Most a másik adja föl a dóiét, és ennek lyukát ássák. A játék végeztével mindegyik tulajdon sóskáját a helyén ásott lyukba temeti. Akinek lyuka nincs tele, az kénytelen a fölösleget bíróktól koldulni, mialatt körmét a sóskához nyúlván megpackázzák." A dólézás sajátos fajtája volt Kovács tudomása szerint a kihányócska. Ezt is többen játsszák — írja Kovács — és úgy kezdik, mint a várasdólét. Választanak egy emberszámot, azután tenyérnyi lyukat vájnak rendesen a vár közepére. A lyukon keresztbefektetik a dóiét, s a bottal alányúlva kihányják, kipöckölik. A dólébotot lefektetik a földre, keresztül a lyukon. A játszó úgy dobja be a dóiét, hogy a botot kell eltalálnia. Ha nem sikerült, akkor jön a szömelezés, vagyis a biccentés, amely után ismét a botot kell a dóiéval eltalálnia. Ha eltalálta, akkor lëvan. Ha nem, akkor a tőtés jön, de itt a biccentésnél a dóiét kettőztetni, esetleg háromaztatni kell, vagyis a levegőben kétszer-háromszor meg kell ütni, mielőtt a földre visszaesnék. Az olvasás itt is azon helytől kezdődik be a lyukig, ameddig elütötte a töltő a dóiét. Minden lépése tízet számít, ha háromaztatta, akkor százat. Ha a töltés bizonyos előre megállapított összeget elér, akkor a sántikálás fejezi be a játékot, mint a várasdólénál. A kihányócska is már a régmúlté. A dólézás sajátos sarjadéka volt a szintén Debreczeni Jánostól följegyzett laptadólé. „Egyik elüti a labdát, a másik amannak szétterjesztett lábai közt hajtja keresztül, hogy lebegjen. Ha nincs le, biccent, vagyis a földhöz vágott labdát felugortában tovaüti. Ha most sem a lába közt megy el, tölt a csürembör, háromszori biccentésről olvasván a lovak számát." A menet tehát a várbeli dólééra emlékeztet. DUDELLÁZÁS, tápai gyerekek ajkán bugy'éllázás. A játék már alighanem a múlté. Még századunk első évtizedeiben is két-három alsóvárosi fiúgyerek szokta játszani. Jó marok ny területen föllazítják a földet. Az első gyerek a kezébe veszi a kisbicskát és kezdi a játékot. A nyelet a hüvelyk- és mutatóujja közé fogja, és belevágja a földbe. Ez a figura a belevágó. Utána a bicskát a tenyerébe fekteti és földobja a levegőbe. Ott megfordul és estében a hegyével kell a földbe merednie. Ez a fövető. A kést fügeszerűen összeszorított markában a mutató- és nagyujj közé illesztve vágja a 12 Ipolyi-hagyaték. A Évkönyv 49 Belevágó Fővető