Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
A SZEGEDI MESEMONDÁS A népmese egyetemes költői szándékaiban, nemzetközi összefüggéseiben, szerkezetének és világérzésének meglepő egyezéseiben nem könnyű külön magyar jellegzetességekről, nemzeti vonásokról vagy akár helyi, szegedi sajátosságokról beszélni. A nyelvi kifejezés jellegében, az előadás stilizáló és megjelenítő eszközeiben, módjában azonban föltétlenül érzünk mindig valami táji, sőt egyéni vonást. Ezt a formaadást, a stiláris és hangulati elemeket, környezeti hátteret viszont jogosan mondhatja minden nép, sőt egy népen belül minden táj, illetőleg minden ihletett mesemondó a magáénak, költői birtokának. A szegedi népmese is ismeri az állandó jellegű, a maguk helyén mindig visszatérő, ismétlődő kifejezéseket, amelyeknek formula a nevük. Mint tudjuk, a formuláknak az élőszavas (orális) népköltészetben különös jelentőségük van, mert a fölidézés, reprodukálás megkönnyítésére szolgálnak, és a mesemondásnak bizonyos állandó, szinte ünnepélyes jelleget adnak. Ezeknek elhagyása a mesét éppen hagyományos közösségi, társadalmi vonásától fosztaná meg. Ez Tombácz Jánosnál már szinte teljesen hiányzik. Most a szegedi mesékben fölbukkanó formulákat vesszük szemügyre, amelyek egyébként máshol sem hiányoznak. Már a bevezető mondóka kiragadja a hallgatót a mindennapok megszokott világából, amikor a mese színhelyét, a szegedi mesetájon is efféle módokon jelöli meg: hetedhét országon túl, az üveghögyekön túl, a korpakazalon innen, még szokatlanabbul : innenön-innen, a tunnanon túl. Sokszor kezdődik valami tréfás ünnepélyességgel. Borbély Mihály egyik meséje így kezdődik: Hun vót, hun nem vót, az innen innét, a tunnan tunnat, az üveghögyekön is tunnan vót, a korpakazolon pedig innen vót. Ott vót égy nagy hogy. A hogy tetejin vót egy nagy fenyőszál. A nagy fenyőszálon vót égy kissebb fenyőszál. A kissebb fenyőszál tetejin vót égy tű. A tű tetejin vót égy rossz szoknya. Annak a hetvenhetedik ráncábúl szödöm elő az én mesém. A mesevégződésnek is megvannak a maga helyinek érzett formulái. Amikor a mesehős sok viszontagság után végre elnyeri élete társát ; ezt mondja : én a tied, të az enyüm, ásó, kapa, mög a nagyharang választ csak el egymástú. A mesevégződés legtöbbször felénk is már csak ennyi : így vót, vége vót, mese vót. A komoly, ünnepélyes mesei előadásnak népünk körében is sokszor tréfás, sőt vaskos a befejezése, hogy a hallgatóságot ezzel mintegy visszalendítse a mindennapi világba. Egyik verbicai mesénk a lakodalom fölidézésével kezdődik; szól a zene, tizenkét banda. Én vőfély vótam. Jártam én is, úgy táncoltam. Tökhajbú vót a sarkantyúm. Tisza, Duna, Száva, Dráva zsákba vót kötve, egy kócmadzaghon vót támasztva, vasrúddal vót bekötve. A sarkantyúm tökhajbú vót. Kihasítottam a zsákot, ëvitte az egész vendégségöt a víz. Én aztán jó úszó vótam, a menyasszonyt mög a vőlegényt kirántottam a vízbű. Azok oszt éltek sokáig. Ha mög nem haltak, most is élnek. йй Egy újkígyósi mssének ez a vegs: nagy örömnél hazamöntek. Az öreg király möghalt, nekik hattá az országát. Jancsi a testvérinek keresőit égy nagyon szép királylányt. Nagy lagzit csaptak, faggyút iprikáltak, anná világoltak. A Tisza mög a Duna ott volt az ajtó háta mögött egy zsákba bekötve. A királykisasszony nagyon tüzesen táncolt, a papucskájával kirúgta a zsákot, ëvitte a víz mindnyájukat. Puntum, eddig vót ! 86 a5 Hagyományok I, 23. 36 Nyr. 1874, 234. A mesét a fiatalon elhunyt Lócskay József papnövendék gyűjtötte. 486
