Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
Az ünnepi nagymisét lehetőség szerint mindig infulás főpap celebrálta. Amióta Szeged egyházmegyei székhely, azóta legtöbbször a főpásztoros, maga a püspök. Nagymise után a század közepéig megindult a körmenet, népiesen kerülés, 11 * amelyen fölvonult minden kereszt, továbbá a helybeli papság, egyházi és társadalmi egyesületek, a múlt század végén a díszruhás polgárőrök, negyvennyolcas honvédek is. Ott volt élén a polgármesterrel a Város magisztrátusa, végül a csoportokba nem tartozó hívek. Legtöbbször nyomban déli harangszó után kezdetét vette egymás után az egyes kereszteknek a kegyképtől való ünnepélyes búcsúzkodása, elköszönése: az egész búcsúnak talán legmegkapóbb, a szívek legmélyéről fölszárnyaló megnyilatkozása. Távozók és helybeliek, ismerősök és idegenek összeölelkezve könnyeztek, sírtak, átkarolták és csókolgatták a búcsúkeresztet. A búcsúsok útjukat hazafelé rövidebb idő alatt szokták megtenni, hogy a hitük szerint elnyert lelki ajándékokat, kegyelmeket sérelem nélkül, csorbítatlanul adhassák át övéiknek, akik már a falu határában várakoznak rájuk. Miután ebben az időtájban nagy a forróság, szárazság, boldogok, ha megázva érkeznek haza. Ezt a Szűzanya szeretetének, gondoskodásának tulajdonítják. Sajátos kiszombori hagyomány, hogy az asszony a havibúcsúról hazaérkezve az út porát régebben az ólban lerázta, hogy a hízókat a vész elkerülje. * A búcsú természetesen nemcsak lelki vigassággal, hanem ünnepi vendégeskedéssel járt együtt. Az alsóvárosi családok ugyancsak kitettek magukért: vendégül látván a búcsúebéden tanyai, falusi, más városrészbeli rokonaikat, barátaikat, de akárhányszor megszólított ismeretlen búcsúsokat is. A koldusokat is bőségesen ellátták, olykor még asztalhoz is ültették. Szomorú volt az a család, amelyikre ezen a szent napon nem nyitott ajtót senki. Egy ilyen ebéden ismerkedett meg Móricz Zsigmond Rúzsa Sándor-regényének egyik forrásával, Ágnes nénivel is. Akinek nem volt senkije, nem akadt meghívója, az a duttyán névvel illetett alkalmi vendéglőben evett, tehetségéhez képest meleget. A szó még török eredetű. A Szentháromság utca szárazbejáratos polgárházainak udvarát — főleg a Szivárvány és Rákóczi utca közötti szakaszon — konyhahelyiséget is belealkudva — vendéglősök bérelték ki a búcsú két napjára. Az udvarban sátrat emeltek, és asztalt padot raktak bele. Itt a polgári ízlésnek megfelelően cigánybanda muzsikált. Ezekben inkább a belvárosi úri népség szórakozott, amely a búcsút már inkább látványosságnak tekintette, Megfordult bennük tudomásunk szerint Tömörkény, Cserzy Mihály Juhász Gyula, Aba-Novák Vilmos, Móricz Zsigmond is. Egyszerűbb igényeket elégítettek ki a lacikonyhák, amelyek a kolostor déli részénél, a Barát utca közelében helyezkedtek el. Általában nem voltak sátor alatt, asztal, pad is csak hírmondóként akadt. Itt szabadtűznél készült néhány étel, mint húsleves, paprikás, szárma (töltöttkáposzta), főttkukorica, amelyet a búcsúsok vagy talpon állva, vagy fűbe heveredve fogyasztottak el. Itt halmozták föl eladásra a tanyai termelők is hatalmas dinnyehegyeiket. A lacikonyháknál nem volt muzsikaszó, régebben azonban mindig akadt egy-egy bőrdudás, így a híres Bukusza Ignác, akiről máshol bővebben is szólunk. A búcsú délutánján, Vecsernye után kezdődtek el a havibálak, alkalmul szolgálván a sokfelől összesereglett környékbeli lányok, legények ismerkedésére. Itt mindig parasztbanda muzsikált. A KEGYKÉP LEGENDÁI. A legjellegzetesebben ezekben érezzük a helyi környezet és hagyomány erejét. Tudomásunk szerint a nemzetközi legendairodalomban, a mondai vezérmotívumok között nincs mása, ami föltétlenül a helyi tradíció ihletése mellett szól. A legendát különben Ordinánsz Konstantin népkönyvhöz illő épületes hangon 119 így adja elő : Az 1552. esztendőben néhány alsóvárosi ember „a szent képet összegöngyölgetve, a mi kertünk mellett lévő tótsába, vagy motsárba a melly mind a mai napig ki nem száradván tsöpörkének neveztetik — egészlen bemártotta és a víznek fenekére elmerítette. Remélvén, hogy kedvező alkalmatossággal azt onnét majd ismét fölemelheti, és megtisztogatván az előbbeni díszes helyére ismét visszahelyez118 Személyes élmények alapján leírja Móricz Zs., Rózsa Sándor a lovát ugratja. I, 352. Vö. Bálint S., Móricz Zsigmond a Rózsa Sándor írása közben. Kortárs 1967 IX, 1398—1401. 119 Ordinánsz 28-31. 376
