Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
A havibúcsú Az alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom búcsúnapja augusztus 5. A havibúcsú rangja a törzsökös szegedi nép nyelvi és vallási tudatában mindjárt az esztendő három fő ünnepe után következik. „Nagy ünnep — írja 112 Tömörkény — a Havi. Ez valóságos időpont, egy darab sarokkő az idők folyásában, melynek napját mindenki tudja és ismeri. Miként egyes, régibb események idejét úgy szokás meghatározni, hogy a nagyvíz előtt, vagy a nagyvíz után történt-e, akként a Havi napja is útjelző karó az élet nagy homokjain, s a dolgok, miket az emlékezet megőriz, körébe csoportosulnak, Ez meg ez az eset például Havi napján történt, emez két héttel előtte, míg emez ismét négy nappal utána. Ez az emlékezés onnan támad, hogy Havi napján mindenki megmozdul, aki élő, hogy járuljon a Fekete Mária elé. Augusztus ötödikén van ez az eset, a dinnyeérésnek is ez a napja. Ha tőlem kérdik, mikor érik a szabad földben termett dinnye, röviden mondom rá: Havikor, mert ezt úgy tudom egészen apró gyerekkorom óta, mert minket éppúgy levittek akkoron oda, mint ahogy mi most levisszük a mi apróságainkat. Majd ők az övékét ismét le fogják vinni idővel..." A búcsújárás a török időkben, a XVII. század folyamán bontakozott ki. Úgy érezzük, hogy a templomot nem csupán a hozzáfűződő csodák, legendák avatták zarándokhellyé, hanem különleges történelmi sorsa és földrajzi helyzete is: a táj megpróbált népét oltalmazta meg a szétszóródástól. Megőrizte a hittel, de a magyar nyelv édesanyai erejével is. A Délvidékre, főleg a Temesközbe, szokottabb nevén Bánátba, majd a homokra települt népünkben tartotta ébren a szegedi származásának tudatát. Ez az összetartozás elsősorban a népi hagyományban élt. 113 Alig tudunk róla, hogy a kapcsolatot az egyházmegyei lelkipásztorkodás különösebben erősítette, tudatosította volna. Ezzel Kálmány és Tömörkény sem volt egészen tisztában. Sajátságos, hogy a havibúcsú néprajzával, szülőföldi sajátosságaival a régebbi kutatók közül sem Dugonics és Vedres, sem Kálmány és Kovács János nem foglalkozott tüzetesen: mondanivalójuk csak néhány odavetett mozzanat megörökítéséből áll. Ezekre azért természetesen mindig hivatkozunk. íróinkat, költőinket, művészeinket azonban annál inkább megragadta a havibúcsú világa. A havibúcsúra való készülődés a földrajzi távolság szerint néhány nappal előtte megkezdődött. Idehaza frissen meszelték a házvégeket, kitakarítottak és minden szállás- és ellátásbeli előkészületet megtettek az érkező rokonok, vagy akár ismeretlenek fogadására is. A búcsújárás régebben legtöbbször gyalogszerrel történt, de kocsin, újabb időkben természetesen vonaton, bérelt autóbuszon is. A századfordulón búcsúhajók is jártak : kitűzött kereszttel, zöld ággal földíszített, lóvontatta fahajók, régies nevükön luntrák, amelyeken az alsó Tiszavidék, a Lëntség 11 * népe jött az ünnepre. A halasi véreink a búcsúra igyekezve a század elején így énekelgettek : Óh Te ékes Havi Szűz! Szép Szűz Mária! Hozzád repül a mennybe szívünk imája. 112 Munkák és napok 249. 113 Ilyen értelemben, az alsóvárosi templom és havibúcsú révén Szeged egy kiterjedt szakrális tájnak is szíve, amelybe beletartozik a Város messzebbre rajzott, máshol már faluként is fölsorolt és jellemzett népe, de természetesen a vele szomszédos más jellegű magyar helységek (Dorozsma, Félegyháza, Majsa, Csongrád, Királyhegyes, Apátfalva, Horgos, Zenta, Csantavér, Magyarkanizsa (de Szabadka, Bajmok bunyevácai, Óbessenyő bolgárjai, Újszentiván, Kübekháza németjei is. Minderről a templomról készülő nagyobb munkánkban bővebben is szólunk. 114 Ezt a földrajzi elnevezést Tömörkény örökítette meg. 24* 371
