Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
így a fölsővárosi halászok „sohasem voltak — írja 102 Tömörkény — céhben. Céhládájuk nem volt, de zászlajuk volt, mert az alatt tartoztak együvé. Még ünneplő ruhájuk is formára volt csinálva г molnárszín posztó, meggyszín bársonygallérral. Még templomi superlátjuk is volt, selyemsátor, amit templomjáráskor a felsővárosi minorita barát fölé tartottak." A múzeumban őrzött zászló egyik oldalának közepén az angyalos magyar címer. Fölírása: SZABAD KIRÁLYI SZEGED VÁROS HALÁSZ TESTÜLET ZÁSZLÓJA 1882. A másik oldalán csónakon evező halászok. Fölírása г ISTEN ÁLDD MEG A HALÁSZT 1882. A hajósok is, főleg temetési tisztességükre gondolva, 1848-ban megalapították a Szegedi Önsegélyező Hajósegyletet, amelyet a városban hajósegylet néven emlegettek. Nemcsak Tisza után él6 tagjai voltak, hanem más egyszerű, szegénysorsú emberek is. Ha egy tag elhalálozott, az élő tagok 20' krajcár hozzájárulást fizettek, viszont az elhalt tag hozzátartozói 60 forint temetési költséget kaptak. A temetésre fáklyások kíséretében kivitték az egylet zászlaját is. A tagok zászló alatt résztvettek a felsővárosi egyházi körmeneteken is. A múzeum a hajósok két lobogóját őrzi. A régebbi egyik oldalának felírása: HAJÓS TÁRSULAT 1876. ISTEN VELÜNK. Középen Nepomuki Szent János áll vízparton, vízimalommal. A másik oldalán : ISTEN VELÜNK 1876. Közepén kép: tiszai bőgőshajó. A másik zászló szövege: SZEGEDI ÖNSEGÉLYEZŐ HAJÓSEGYLET 1890. NEPOMUKI SZENT JÁNOS ŐRIZZ MINDEN VESZÉLYTŐL. A másik oldalán Jézus és tanítványai hajón, a háborgó tengeren. Fölírása :,KELJ FÖL URUNK, MERT NÉLKÜLED ELVESZÜNK. MIT FÉLTEK KICSINY HITŰEK? A kép sarkán Szeged címere. Szabadipar volt a disznóvágóké is, mégis illendőnek tartották, hogy a céhek módjára Páduai Szent Antalt patrónusként tiszteljék, és ünnepét közös misével, vendégséggel megüljék. A védőszentről egyébként meg kell jegyeznünk, hogy a középkorban a sertéseket főleg orbánc ellen Remete Szent Antal oltalmazta. Patronátusát a névegyezés alapján később Pádua franciskánus szentje vette át. Ennek magyarázatára máshol, a jeles napoknál visszatérünk. E rövidre fogott bevezetésből is kitűnik, hogy a céheken kívül dolgozó társadalom is szükségét érezte, hogy a szabadiparoknak részben közösségi jellege, részben megkülönböztető jele, jelvénye, ünnepe legyen. Ezért választottak ők is védőszentet, tiszteletére szenteltettek zászlót, hogy társadalmiösszetartozásukat, továbbá a halálban való sorsközösségüket méltó kifejezésre juttassák. Külön kápolnájuk, hordozható patrónus-szobruk, társulati jelvényük nem volt. A kellő időben a céhek módjára ők is saját zászlójuk alatt vonultak föl a társulat élő és megholt tagjaiért mondott misére, utána szeretetlakomának tetsző közös vendégséget tartottak. Résztvettek az ünnepi körmeneteken, zászlóalatt kísérték utolsó útjára az elhalálozott tagot, torát külön ők is megülték. E társulatokból mégis mindenkor hiányzott a céhes fegyelem és ellenőrzés, nem volt kötelező a kölcsönös segítés, bár mindigjóindulattal voltak egymás iránt. Inkább a közös emberi sors, a munka és halál ünneplése, mint a gazdasági érdek fűzte össze őket. Alsóváros vallási társulatainak is ez az önállóság volt a polgári vonása, sajátos szegedi jellemzője. Alapjában természetesen a templomi kultusz és kolostori kultúra, archaikusabb világa is éltette, kiegészítette. A kultuszközösségen kívüli, de szakrális igényű társulás első biztos alsóvárosi nyomai a török időkben bukkannak föl. Megalakult és II. Józsefig virágzott a kordaviselők (confraternitas cordigerorum) társulata (1653), amelynek tagjai a barátok módjára kordát, vagyis vezeklőövet viseltek ruhájuk alatt és állapotbeli kötelességeik előírt kevés imádsággal való megszentelésére, tehát szinte a minimum vállalására, ugyanakkor bizonyos lelki önállóságra kötelezték magukat. A kordás mozgalomnak a hódoltság szórványaiban, a licenciátusok, másként félpapok működésében volt megtartó jelentősége. Ez a szegedi klastrom esetében — Vásárhely és Makó reformátusságát nem számítva — Csongrád, Csanád nyugati, Torontál és Bácsbodrog északi vidékeinek társadalmi irányítását jelentette. A XVIII. század elején, 1722 táján alapított alsóvárosi Kisasszony Társulat reguláit ismerjük, 103 ' de későbbi működéséről, hatásáról semmi hírünk nincsen. Nyilván ez volt a még említendő olvasótársulat őse. A franciskánus harmadrend a XVIII. században virágzott, írásos följegyzéseink nem maradtak róla. Később tengődött, csak a rendi reform (1897) nyomán született újjá. Alsóvároson 1914-1950 között működött. Tagjai elsősorban szegényebb parasztok, munkások, így varrónők, paprikahasítók,. alkalmazottak, nyugdíjasok köréből kerültek ki. Egyszerű evangéliumi életmódra kötelezték magukat. A szekták terjedését feltartóztatták ugyan, de életeszményük a polgárosodó, gazdagodó városrész vallási konvenciójának már idegen volt. 102 Rónasági csodák 166. 103 A szegedi Kisasszony Társulat. Délvidéki Szemle 1944. 366
