Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
lehetett szó, de keresztet, harangot mihamarabb állítottak. Ismereteink szerint olykor már magukkal is hozták új lakóhelyükre. Amikor Száján népe a szabadságharc idején hazamenekült Szegedre, harangjait a temetőben ünnepélyesen elföldelte, még keresztet is állított föléjük. Amikor földúlt falujába visszatért, első dolga volt a harangok kihantolása és megszólaltatása. Kömpöc tanyaközség első lakosai (1852) szétvert sövényházi, ányási dohány kertészek voltak. Harangjukat először belevetették a kútba, hogy ne jusson idegenek kezére, majd pedig éjszakának évadján kihúzzák, és titokban elhozták új lakóhelyükre. Harkakötönyben, a halasi pusztára szakadt alsótanyai népnek is nagyon hiányzott a harang. Először iskolát építettek (1925), hogy olykor mise is lehessen benne. Utána mindjárt harangra gondoltak, hogy hívogasson a misére, megszólaljon Űrangyalára, továbbá tűzvész és viharok idején, de jelentse azt is, ha meghalt valaki. A hajnalban, délben, este történő harangszó az időt is jelezte a hajdani egyszerű emberek számára: mikor keljenek, egyenek, imádkozzanak, mikor lássák el a jószágot. Életük odakint nem az órához, hanem a napjáráshoz, harangszóhoz igazodott. A harkakötönyiek a költségeket úgy adták össze, a haranglábat egyik ember faragta ki. Maga a harangszentelés misével és közös, nagy áldomással járt. Útszéli keresztek Ősi hagyomány országszerte utak mentén, de főleg útkereszteződéseknél a köröszt állítás. A szegedi tanyavilágban is sok kereszttel találkozunk, amelyet valamelyik pusztára települt ős hálából állíttatott, hogy munkájával a futóhomokon meg tudta vetni a lábát és élhetése lett. Gondozásáról, állítójáról ma sem feledkeznek meg, s a keresztek sokszor tájékozódásra, dűlőrészek szabatosabb megnevezésére is szolgálnak, így a feketeszéli Bábaköröszt, Pappistakör őszt, a nagyszéksósi Börcsökköröszt, a híres javastól emelt bojárhalmi Tüdököröszt, a győriszéki Geraörzseköröszt. A Juhász Gyulát megihlető, (:A tápai Krisztus) faluszéli Hódelonkaköröszt Hódi Ilonkától, a Maty parti Vadlibakör oszt, egy Vadliba csúfnéven emlegetett gazdától állított kereszt, a szőregi Szépjézuskaköröszt és még számos más. Úgy gondoljuk, hogy ez a keresztállító szokás valamiképpen a középkori nemzetségi templomoknak, monostoroknak népi sarjadéka : a család földjén emelkednek, oltalmazó célzatuk, felajánló jellegük tehát nyilvánvaló. Legtöbbször éppen az útfordulóra, útkeresztezésre állítják őket, ami természetesen nem véletlen.Ebben a gonoszűző szándék elhalványult képzete is lappang, hiszen a néphit szerint a rosszak, bűbájosok éppen itt, a keresztúton leskelődnek különös éberséggel az emberek megrontására. „A tanyák világában — írja 27 Tömörkény — emlékek nem igen szoktak lenni, azt csak az Isten tiszteletére emelik kereszt formájában. Nem valami sűrűen, mert nem is igen tehetik. Drága dolog az, mert kőből kell építeni, és a kövek igen messze vannak. A mester is drága, akit hozatni kell, hogy a köveket rendesre kifaragja, egybe szerkessze és szép betűkből rávésse a nevét annak, aki állíttatta. Alkalmas és erős kerítés kell köréje, hogy ne dörgölődzzön hozzá a barom, és holdvilágtalan sötét éjszakákon neki ne menjen kerékaggyal az arra haladó kocsi. A régibb, egyszerűbb észjárású öregek nem így gondolkoztak. Fából állítgattak kereszteket az utakra. Bizonyára úgy szolgált az eszük, hogy nem nézi azt az Isten, hogy kőből van-e a kereszt vagy fából, hanem tekinti a jó akaratot. Ebben van is valami, igazság szerint ennek így is kellene igaznak lenni, de a földi életben másként formálódnak ki az ügyek, mint a gondolatokban, mert a fakereszt kidől, ha elkorhad az alja, és csúnya az nagyon, ha ott az útszélen hever. Vagy ha nem • 27 Gerendás szobákból 4. 334
