Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)
kömpöci fejleménye, hogy — új templomuk leányegyház lévén, ahol nincs barkaszentelési szertartás — a templom előtti fűzfákról metszenek és visznek hajlékukba barkát. Szentelménynek érzik így is. Alsóvároson, Földeákon egy-egy szemet égetnek el belőle égiháború idején, szentelt gyertya lángjánál, legújabban a konyhatűzben is. Tápén, Felsőtanyán ezt régebben még odatartották a szabadkémény alá is, hogy füstje a rossz föllegeket oszlassa. Sándorfalván a barkát vihar, jégverés esetén előveszik, apróra összevagdalják. A konyhában felfordítják az asztalt, négy lábára ráteszik az apróra vágott barkát, majd meggyújtják és imádkoznak mellette. NAGYHÉT. Egy XVIII. századi följegyzés szerint sanyarúhét 1 " a szegedi tájon is hosszú időkön át a testi, lelki tisztálkodásnak, a háztájék felújításának, tehát a tavasz méltó fogadásának ideje. Tanyán, falun még manapság is kimeszelik a házat, kirakják a napra az ágyneműt, ünneplő ruházatot, rendbe teszik a szerszámokat. Sajátos régi, már alighanem kihalt gyevi hagyomány, hogy a gazda az udvaron összegyűjti minden munkaeszközét és imádkozik fölötte. Ha lehetséges volt, a földeken a századforduló táján még csak a nagyhét első három napján dolgoztak. Mint mondottuk, főleg a házkörüli munkára, nagytakarításra, meszelésre, szellőztetésre, a téli ruha átváltására, az ünnepi eledelek előkészítésére került sor. A férfiak meg szoktak nyiratkozni, az öregebbek még gyónni is. A nagyheti tisztálkodásra a szegedi középkorból is van néhány jellegzetes liturgikus adatunk. A premontrei apácák helybeli kolostorában élt az oltárok nagycsütörtöki megmosása, amely nyilván a nagyhétre népszokásainkban máig annyira jellemző lustratio megnyilatkozása. Ezt a kolostori szokást hazánkban máshonnan nem ismerjük. Az apácák oltármosásával kapcsolatban volt a szegények lábának megmosása 148 is: az portás annyé szegényt keressen, mennye attyafiú (=apáca) vagyon. Minnyán begyülvén és a szegényeket behívón tegyenek mandátumát (=végezzék el a lábmosást). Böjtben másodszombaton minden attyafiú az ő szegényének vizet töltsön kezére, és minden szegénynek egy-egy pénzt vagy fillért adjonak. Mikor nekék osztják, minden szegénynek meg kell békélni ( =csókolni) a kezét, és az után valami ennivalót és innyavalót kell nekik adni. Az fejedelem tedék magának annye szegényt hivasson, mennyet akar. Nagycsütörtök este még a századfordulón is számos tápai családfő megmosta gyermekei lábát. Tápén a nagyheti gyász jeléül a templomi zászlókról leszedik az asszonyok a selymet és esetleges fölírást. Csak a rúdja meredezik a templomban. Ez a szokás nyilvánvalóan a nagy csütörtöki liturgikus oltárfosztás (denudatio altarium) népi sarjadéka. A nagyhét hangulata a régebbi, századunkban már nem élő szegedi gyerekjátékokon is átvillant. Nagyszerdán, nagycsütörtökön, nagypénteken a szöregi gyerekek a templom körül pancilusozni szoktak, 149 azaz pancilus néven emlegetett, gyékényből font ütővel ütik a fűszálakat, és kiáltozzák : Pancilus Pilátus mért verted mög a Jézust? E hagyományt, amelynek országszerte számos változata él, már Dugonics András 150 megörökítette : „A gyermekek főképpen Szegeden irgalmatlan pattanásokkal verik a földet nagypénteken gyékénnyel, és azt mondják, hogy Pilátust verik, ki Urunkat Jeruzsálemben felakasztatta." Ennek a hagyománynak sajátos, a jeremiásvecsörnye néven emlegetett délutáni templomi siralmakhoz tapadó hajtása, hogy amikor a pap a Miserere mei kezdetű 147 Somogyi E., Idvességes mulatság 128. 148 Nyelvemléktár VII, 343. 149 KálmányllI, 142. 150 Példabeszédek 1,208. 17* 259
