Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Nem kell itt föltétlenül az egyházi szertartások kicsúfolására gondolnunk. A népiessé, sőt tréfássá vált szokás bizonyára a régi, török időkbeli paphiányban gyökerezik, amikor egyes szertartásokat laikusok is elvégezhettek. A szokás az egyházi hamvazás újjászületésével párhuzamosan, mint lappangó gyakorlat megmaradt, de a szakrális színezet most már elhalványodhatott, a tréfás mozzanatok pedig uralkodóvá váltak benne. NAGYBÖJT, szegediesen nagybűt, beszéd közben bűt az egyházi évnek a hamvazószerdától húsvétig terjedő negyven napja, amely vezeklő jellegével valamikor előkészületül szolgált az ünnepek ünnepének, a húsvétnak méltó megülésére. Ismeretes, hogy az egyházi előírások a régi népéletbe erősen belejátszottak és ebben a koratavaszi időszakban számos népszokást, kötelező közösségi hagyományt kezdeményeztek, illetőleg színeztek. Vannak közöttük olyanok, amelyek még a középkor böjti fegyelmét idézik és amelyeket már régóta maga az Egyház sem ír elő híveinek, a nép azonban a maga szívós hagyománytiszteletével ragaszkodik hozzájuk. Mindenesetre az egész böjti hagyományrend korunk nagy gazdasági és társadalmi átalakulásában, világnézeti forrongásában feltűnő gyorsan pusztul és hovatovább a maga egészében a múlté lesz. A régi idők böjti fegyelme a szegedi nép körében még a múlt században, sőt egyes nagyon elaggott öregeknél még napjainkban is igen szigorú szokott lenni. A nagyböjti napokon csak kenyeret, sót és száraz növényi eledeleket ettek számos családban és csak egyszer ültek napjában asztalhoz. A tanyákon még legutóbb is akadtak olyan emberek, akik a halat nem számítva, csak növényi eredetű táplálékot vettek magukhoz. Még tejneművel sem éltek. Nem zsírral, hanem olajjal főztek. Amint mondták csak olyant esznek, amit a harmat nevelt. Öreg hagyományőrző tápaiak ezért mondogatták : könnyű a bűt túrún, kinyérön. A böjti eledelek fdjairól, fokozatairól a táplálkozásnál szólunk bővebben. A böjti fegyelem egyházi enyhítéséről tanúskodik Dessewffy Sándor csanádi püspök pásztorlevele (1891), amely már csak szerdán, pénteken, szombaton tiltja a húsevést. Újkígyóson még emlékeznek rá, hogy voltak a faluban olyan idős emberek, akik a nagyböjt negyven napján csak negyvenszer ettek. Erre az időre lemondottak a pipáról, részegítő italról is. Ez utóbbiaktól való megtartóztatás a szegedi tájon az idősebbeknél már nagyhétre, a fiatalabbaknál pedig csak nagypéntekre korlátozódik. A penitencia régebben az öltözködésen is visszatükröződött : Tápén a nők sötét és egyszerű viseletén, a lányok violaszín pántlikáján. Mulatozásról, muzsikáról és táncról a múlt században még szó sem lehetett. Ha mégis ünneprontásra vetemedett valaki, az a tápaiak szerint lerühesedett, gyümölcsfái pedig meddők maradtak. Régebben olyan erős volt a paraszti közösség tilalma, hogy nagyböjtben a szegedi táj fiatalsága: lányok, legények, újpárok, tápaiasan újfarsangimönyecskék zajos, zenés mulatságon nem vehettek részt. A böjti vasárnapokat a szórakozás más fajtái töltötték ki. Már kora délután kimentek a Város szélére, így az alsóvárosiak a nyomás néven emlegetett legelőre, amely a mostani vágóhíd, illetőleg futtató néven emlegetett régi lóverseny tér helyén terült el. A felsővárosiak gyülekező helye a Gecemán, Gec'émán volt, nagyjából a mai Csillag tér és körtöltés közötti füves terület, páskom. Itt a legények métáztak, dólézták, csülköztek, a lányok labdáztak, daloltak. Később azonban együtt is szórakoztak, játszottak. Közös játékaik voltak a kint a bárány, bent a farkas, tápaiasan bárányka, továbbá a csiga ide párom, az izgória-gárgária, az ustorozás és egye253