Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Sajátos módon folyt le a szentvacsora Rabén. Az öregek minden fogásból az első falatot félre­tették egy edénybe a jószágok részére, amelyet karácsony másnapján adtak nekik oda, hogy azok is részesüljenek a szentvacsora kegyelmeiben. Végül a gazdasszony leguggolt és kezét csípőre téve, há­romszor körülszökdelte az asztalt, miközben folyton modnta: koty-koty-koty. Az egyik családtag rö­fögött, a másik nyerített, bőgött, hogy az utánzással felidézett jószág majd szapora legyen. Végezetül a gazda itt újra lövöldözött, hogy a gonoszt a háztól elriassza. A használati és viseleti tárgyak közül a gazda kalapját Rabén arra használják fel, hogy tavasszal a költésre szánt tojásokat, majd a kikelt kiscsirkéket belerakják, hogy szerencséjük legyen hozzájuk. Ez a hiedelem régebben bizonyára az egész szegedi tá­jon egyetemes volt. Tápén a felpuffadt ló hasát szokták meghúzogatni a karácsonyi kalappal. A múlt században Szőregen is ilyen kalappal veregették a lovat, ha elállott a vizelete. 38 Apácán a báránybőrsapka lépett a kalap helyébe. A gazda odateszi a ka­rácsonyi asztalra a sapkáját, és rákönyökölve költi el a vacsorát. Ha lovának hasa fáj, ezzel ütögeti. A régebben gondosan megőrzött jegykendő minden évben az asztalra került. Ha aztán a család tagjainak szúrása volt, rákötötték a fájó testrészre. Ha a gyereket meg­verték szemmel, a tápai anya valamikor ezt a kendőt kötötte rá. A sulyok szintén az ember, jószág fájó testrészének meghúzogatására való. Sövényházán évközben kint, az istálló mestergerendáján van a helye. Az istráng, alkalmi tápai neve szentkötél, arra szolgál, ha valakit a fülistráng, azaz fültőmirigygyulladás vesz elő, megkeresztezik és meghúzogatják vele. Az a nagykés pedig, amely a szakajtón volt, arra való, hogy a régi tápaiak a tanuló tinó útját keresztezzék vele, hogy könnyebben beleszokjék a já­romba, és ne legyen semmi baja. Ezt mondogatták ilyenkor: Atyának, Fiúnak, Szent­lélök Istennek nevibe indítom. Olykor az ustornyél is megfelelt e célnak. A vacsora végén Balástyán a maradékot angyaloknak rakják félre egy tányérba. A gazdasszony ezt mondja fölötte : Amit nekünk Isten adott, Szívesen adjuk nektök angyalok. Fogadjátok szögényös eledelünk, Imádkozzatok Istennél érettünk. Ezután keresztet vet magára, a családra, maradékra, Jézuska ágyára, hogy a jó­szág az új esztendőben egészséges legyen, a család szerencsésen éljen, együttmaradjon. * A karácsonyi ételmaradékoknak egész éven át különös erőt és foganatosságot tulajdonítanak. Vegyük sorra őket. A karácsonyi alma szép piros, egészséges alma, amelyet az ivópohárba, köcsögbe, meg az ásott kútba tesznek, és erről iszik, főz, mosakodik a család egészen újévig, esetleg vízkeresztig. Ez a szegedi tájon általános. Azért teszik, hogy egészségesek le­gyenek. Az almát végül a család közösen fogyasztja el, sőt a jószág ételébe is tesznek belőle. Egyes magyarázatok szerint már karácsony másnapján meg kell enni, hogy senkinek ne legyen nyakfoga, azaz mandulabántalma. Harkakötönybe vándorolt alsó­tanyaiak karácsony éjszakáján vetik a kútba, és újév hajnalán veszik ki. Annyi részre vágják, ahányan vannak a családban. Éhomra meg is eszik. Juhász Antal hallotta, hogy a régi sándorfalviak az almát János evangélista napján vették ki a kútból. Evése közben ezt mondogatták : úton-útfélön szomjúságomba a szentjánosi alma jusson az eszömbe! Apácán az almát az asztalról éjféli misére való beharangozás után dobják a kútba. Újév napján déli harangszóra veszik ki, majd szétosztják. Mint láttuk, az alma 38 Kálmány EA.2817. 230

Next

/
Thumbnails
Contents