Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

kekért. A kultuszt a képpel együtt nyilván a XVIII. században ide települt alsóvárosiak hozták magukkal a régi (óföldeáki) templomba, majd meg az újba. A sajátos ábrázolásról később, más összefüggésben még írni fogunk. A szentek egyességének tanítása, vagyis élők és holtak sejtelmes közössége, öszszetartozása valamikor erősebben élt az emberek hitében, képzeletvilágában, minden-, napi életében. Erre már eddig is több példát említettünk. Az egyszerű nép a látók, halottlátók révén — akik különös lelki adomány föltételezett birtokában mög tudják mozdítani a halottakat — közvetlen kapcsolatot is iparkodott teremteni, és megnyugvást szerezni kedves halottjainak másvilági sorsa felől. Ezért szinte napjainkig föl szokta halottlátó hírében álló embereket asszonyokat keresni. Tápai vélekedés szerint csak hétfőn, kedden, szerdán tudnak nézni, mert csütörtökön a halottak búcsút járnak. Péntek Jézus halálára, szombat Máriára emlékeztet, a vasárnap pedig a megváltás örömünnepe. Csak a múlt század utolsó évtizedeitől tudunk a „csíbai embör," továbbá már szinte napjainkban a lelei asszony és a szőregi embör híréről. A név elhallgatása nyilván névmágiás szorongásból is történt. A csépai embör Az Alföld leghíresebb halottlátója Mészáros Mihály volt, a nép ajkán neve: a csíbai embör (f 1927). A néphit szerint tudományát magától Jézus Krisztustól nyerte aki szegény utasember képében kereste föl betegen fekvő hívét. A Mester kijelentette neki, hogy hat napig el fog rejtőzködni, azaz halálszerű állapotba esik, miközben majd végigjárja a túlvilág tartományait: a mennyországot, tisztítóhelyet és a poklot. Úgy is történt. Az emberek csodájára jártak, az orvos nem tudta, mitévő legyen. Hiába szóltak hozzá, hiába rázták, nem ébredt föl, csak a hetedik napon. Elmondta, hol járt. Akárhogy kérdezték azonban tőle, hogy mit látott és mit tudott meg, azt mondta, hogy látomásairól nem beszélhet. Pokoljáró Tar Lőrincnek e kései parasztutódja ettől kezdve óriási hírnévnek és tekintélynek örvend : betegek kérik segítségét, élők érdeklődnek halottaik sorsa iránt. Sokszor egész kocsisorok állanak hajléka előtt. A tápaiak szerint egy plébánosnak azt mondta, hogy meghalt édesanyja a túlvilágon disznókkal eszik. A pap haragra gerjedt. A csépai embör erre azt válaszolta, hogy életében még a moslékból sem adott a szegénynek, inkább disznók elé vetette. Tápaiak máig emlegetik, hogy Sánta Kószó Ágnyis szűzöreglány, Tápai Pista kápolnájának gondviselője, kápolnacsősz egyszer meghívta magával az összes temetőbeli halottakat a csépai emberhez. A lelkek örömmel mentek vele. A kocsin alig fértek, a lovak nehezen húzták őket. Mondta is a csépai embör : jaj de sokan gyüttek ! A hiedelemről Tömörkény is megemlékezik,

32 feleségével ugyanis kocsin szintén megjárta a múlt század végén Csépát. Csanyteleken egy kocsmánál megállottak etetni. „Beszélte a kocsmáros, hogy mikor a lovak úgy kiállnak, hogy egy nap nem bírnak elmenni Csépáig, az nem attól van, mintha a lovak rosszak volnának. Hanem némely utas mellé az összes halottai föltelepednek a kocsira, hogy vele menjenek. Néha negyven halott is fönt ül a kocsin. Hát a lovak persze nem bírják el a terhet..." „Erősen őszes, nagyhajú a csépai ember — folytatja Tömörkény — barázdált arcú, sovány. Homloka fölöttébb magas, mi a sovány fejet nagy juhászos hajjal különös formában mutatja. Rekedt hangon beszél, s hangján látszik, hogy nem tűri az ellentmondást... Hallgattunk. Az ember néha ránk32 Munkák és napok 174, 178. Vö. még: A csépai subás szent. SzN. 1893, 152. sz. 14 Évkönyv 209