Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

A sírköröszt, másként fejfa, féjfa régebben fából volt. A homlokzatára keresztet vagy szomorúfüzet véstek, esetleg mindkettőt. A módosabbak sírján kűköröszt. Újabban a szabványba gyártott, olcsó cementköröszt járja. Alsótanyán a nagylány sírkeresztjét menyasszonyi fátyollal is le szokták teríteni, amelyet időközönként meg is újítanak. Már századunkban kezd terjedni a főleg fiatal halottak keresztjébe illesztett fénykép is. Ezzel kapcsolatosan hallottuk a következő történetet, amelynek több hőse máig él. A harmincas években egy halasi földre telepedett jómódú mórahalmi gazdának leányát megkérte egy legény, aki először a tanyaszomszédjuk lányának udvarolt. A lány ott volt a lakodalomban is. Az újember lánynak maradt nénje szegényellette az újasszonyt, és a munkán állandóan hajszolta, még állapotos korában is. A menyecske vízkórba esett. Behozták a szegedi klinikára, de már nem lehetett rajta segíteni. Meghalt, eltemették. Keresztjén ott volt urának neve is. Fényképet is vágtak bele. Szülei, testvérei Mindenszentek napján eljöttek a halott sírját megtisztelni. Megdöbbentek, mert a fényképen valaki kiszurkálta a halott menyecske szemét. Tudták, hogy kicsoda. Majdnem bíróság elé került a dolog, de a pap békéltető szavára az utolsó percben valahogy mégis elsimították. A következő tavaszon egy este eldurrant annak a lámpának üvege, amely a lakodalomban is világított. Ez nem jelenthet jót. Csakugyan kiderült, hogy az özvegy férj ki akarta cserélni a keresztet, mert a szomszéd lány csak ilyen föltétellel volt hajlandó férjhezmenni hozzá. Lányuk síri nyugalma érdekében a szülők végre beleegyeztek, hogy a régi kereszt megmarad, de a férj neve lekerül róla. Most alabástromképet tettek a sírkőbe, de éles szerszámmal még ezt is összekarcolták. Tápén hallottuk, hogy a halott asszony esküvői képét a második asszony kettévágja. A sírra helyezett koszorú és virág csak a múlt században terjedt el, nyilván a palánki német polgárság hatására. Kováts István önéletrajzában még azt írja, hogy a koszorút az б gyerekkorában, tehát a múlt század első harmadában nem ismerték. A koszorú egyébként sokáig művirágból készült. Ez is az osztrák barokk hatására vall. A koszorúval kapcsolatban csak egyetlen hiedelmet sikerült megörökítenünk: öreg tápaiak szerint nyavalyatörős betegre régebben akasztott legény, azaz öngyilkos koszorúját szokták helyezni, hogy meggyógyuljon, magához térjen. Mint az ünnepeknél bővebben is elmondjuk, Mindenszentekkor kalácsot sütnek, az egyes darabokat a halottról meg is nevezik, majd szétosztják, illetőleg szétosztották a temető kapuja előtt összesereglő koldusok között. Halottak estéjén annyi gyertyát vesznek, ahány halottja van a családnak. Egyszerre csak egy szálat gyújtanak meg, és csak egy halottjukra gondolnak. Addig imádkoznak mellette, amíg el nem lobban. Ezt végig megismétlik. A közös családi imádkozást Tápén esti harangszóra kezdik. Ha nem tudják elvégezni, hajnali harangszó után folytatják, olykor egész héten át. A halott sírjára helyezett égő gyertyát a tápaiak szerint nem szabad máséra áttenni, ott égetni, mert akkor annak a halottnak bűne, bűnadóssága, akinek sírjáról elvitték a gyertyát, a másik halott lelkére száll át. Jellemző szokása a szegedi népnek (Alsóváros, Alsótanya, Tápé, Szőreg, Földeák és bizonyára még máshol is), hogyha valaki evés közben a kenyérből újabb darabot vagy falatot vág le anélkül, hogy az előbb leszeitet már megette volna, ilyen szólásra fakad : éhözőm van. Ha nincs senki sem távol, például katonai szolgálatban, akkor vala melyik elhalt családtagra gyanakszanak, és ilyenkor a koldusnak régebben külön alamizsnát adtak, hogy név szerint imádkozzék a halottért. Újabban az a szokás kezd Alsóvároson kialakulni, hogy az elhunyt családtagok sírjára is állítanak karácsonyfát, virágvasárnap pedig barkaágat. 207