Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

is, utána is haladt egy-egy kocsi vasvillás emberekkel, hogy valami esetleges támadást megakadályozhassanak." A hajdani tanyavilágban bizony az is megesett, hogy a szegényebbje ott a helyszínen pap nélkül temette el halottját, de a szertartás laikus része: fürösztés, öltöztetés, virrasztás, ének és imádság nem maradt el. Azt a följegyzést, hogy ilyenkor tömjénnel rápipáltak volna a halottra, erős fenntartással kell fogadnunk. A pap és kántor természetesen nem megy ki a tanyába, hanem a tanyai, újabban tanyaközségi temetőben szokta a halottat elénekelni. A tort a szétszórtan élő atyafiság miatt sokszor mindjárt az elhantolás után lakják el. Tömörkény századunk elején erről találó képet rajzol. Emlékeztetünk arra, hogy röviddel előtte kaptak csak a tanyai központok papot, templomot, temetőt. „Ott ülik meg a tort az ég alatt, a kocsitábor közepén... Nagykendőket szednek le a kocsikról, azután a sok kocsijárás nyomán meglehetősen kopár mezőre terítik. Az asszonyok és az emberek körülülik. Az emberek a kalapot leteszik, ami ritkaság, mert még otthon a házban is viselik a kalapot, csak ételkor nem. De mert itt is ennivaló következik, hát levették. Sipka csak két ember fején maradt: a fiatal házas halott apjáén, meg a testvérjéén. Jelzésül annak, hogy ők a házigazdák és vendéglátók. Előbb kenyereket szedtek le a kocsikból: az emberek karajokat vágtak az asszonyoknak, mert náluk nem volt bicska. Azután húst, szalonnát, bort és túrót szedtek ki a saroglyák szénájából. Ettek és ittak békességesen. Nagyobb darab füstölthúsok kézről-kézre jártak. A félbolond gyerek, aki a harangokat szokta húzni, arra somfordált. Igen nagy darab kenyeret adtak neki, azzal elment..." A toron kívül szórványosan tanyákon, Tápén, Földeákon, Sándorfalván ma is él az ötetés, másként etetés, vagyis a koldusok megvendégelése a rákövetkező szombaton a halott emlékezetére, lelkének üdvösségére. 1735. Szegényeket nevezett ura lelkének könnyebbüléséért hatízben különb üdőben fogh tisztességesen és bötsületesen étetni és Ebédet adni.

25 A szegények ilyenkor az ételmaradékot is megkapták. A szombat kultuszáról más összefüggésben emlékezünk meg bővebben. Tápai hiedelem szerint éhes az a halott, akivel álmodunk. Ilyenkor a régi öregök éjszakára úgy hagyták az asztalt, ahogyan megvacsoráltak, nem szedték le. Mások éjszakára valami ételt hagytak az asztalon. Ismét mások a halott kedvenc ételét sírkeresztjének tövébe ásták Alsóvároson ilyenkor külön cipót sütöttek a koldus számára. A halott lelkének üdvösségéért a miseszolgáltatáson, szegények megvendégelésen kívül arra vállalkozó énekesasszonnyal, vagy koldusasszonnyal még ezer Urangyalát el szoktak végeztetni. Erről az elajánlásról már kódexeink is tudnak. Itt csak emlékeztetünk a halottak estéjének szegedi hagyományvilágára, amelyről a jeles napoknál esik szó. A már említett Husztáné Dunai Trészka mindig nagyon szeretett imádkozni. A halottakért, tisztítóhelyen szenvedő lelkekért való imádságát különösen foganatosnak tartották. Valakinek álmában elhalt fia jelent meg és^ azt mondta, hogy „nem möhet a sereggel", mert nincs koszorú a fején. Végeztessenek el érte ezer Urangyalát. Trészka néni fogta föl, azaz elmondását vállalta. Utána édesanyját a halott álmában megnyugtatta, hogy most már neki is van koszorú a fején, most már megüdvözült. Temető, sír A temető öregek tudatában máig szakrális térségnek számít, amit a körülárkolás, kerítés: a profán világtól való elhatárolás is kifejezésre juttat. Az öngyilkosokat, vízbefúltak at, kereszteletlenül elhalt gyerekeket valamikor csak ide lehetett temetni, az árokba. A régebbi évszázadokban Szeged városában is a temető, archaikus nevén cinterem a templom körül volt, így az alsóvárosi, palánki, továbbá a felsővárosi Szent György 26 Kovács 295. 205