Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

szerelt, mintegy 20 cm nagyságú, lapos bádog keresztet (corpus nem volt rajta). Erre is akasztottak kendőt. Kendőt kapott a kántor, de még az a ministránsgyerek is, aki nem volt zászlótartó. A búcsúztatás szövegét külön meg is szokták a kántorral beszélni. A kántor ugyanis a halott nevében névszerint idézi, megszólítja az összes hozzátartozókat: házastársat, szülőket, gyermekeket, testvéreket, mindezek házastársait, együttesen a rokonokat, komákat, komaasszonyokat, szomszédokat és utoljára a „végtiszteletadókat." Tápén belevették azokat is, akik a halottat betegágyában meglátogatták. A szerényebb temetéseken a kántorral a Szentháromság énekit szokták énekeltetni. Özvegyasszonyok búcsúztatója gyanánt a Ruth éneke is sokszor hallható. A halottas házból való temetés elmúltnak tekinthető korszakában, tehát pár évtizeddel ezelőtt az éneklés az udvaron történt. Amíg a koporsós nem adott fekete terítővel borított állványt, addig a koporsót a padon, vagy két egymással szembefordított karszéken helyezték el. Kálmány temesközi följegyzése szerint

9 a pap előtt álló asztalt, amelyre a kézikereszt, tömjéntartó és szenteltvízhintő kerül, búcsúztatás után föl kell fordítani, hogy a halottat elijesszék, nehogy hazajáró lélek legyen belőle. Nyilvánvalóan ezért alakult ki ez a városi hagyomány, hogy ezt az asztalt a koporsós adta, nem pedig a család. A szegedi tájon ma már szinte teljesen a múlté a siratás, vagyis a fájdalomnak ihletett kifejezése, amelyről pedig még a múlt századból több följegyzésünk van. Egy fölsővárosi

10 férjsirató: Ó leiköm galambom, hű páram, Hej csak még ëggyet szólnál hozzám! Csak még eccő vetnéd rám mosolygó szömöd ! Hej de nem mondod többet: gyémántom, rubintom! Ó hogy felejtselek el? Hogy felejtsem el azt a sok szép szavad? Nincs mán neköm senkim e filágon ! Kinek panaszoljam el bajomat, búmat Kedves galambom, jó párom! Árva löszök én mán, ha aranyos is a kapufélfám ! Jaj de nagy árvaságra hagytál! Egy török kanizsai édesanya így siratta kisfiát : (a háznál) Jaj kedves kis fiam, Gyönyörű madaram, Jaj de kiszálltál mán Az én karom alól ! (az úton) Ugyan more mönnyek, Hogy főtanáljalak. Akárhun kereslek, Sëhun se tanállak. (a temetőben) Jaj kedves kis fiam, Gyönyörű madaram. Nem látom arcodat, Csak a sírhantodat. 9 EA. 2852 10 Kovács 29. 197