Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

kezesek mindig a társadalmi összefüggésekből kiszakítva, a kényszerű negatívumok számbavétele, tehát helyes valóságismeret nélkül történtek. Soha nem esett bennük egy árva szó sem arról, hogy milyen hagyománynak, illetőleg gyakorlatnak örököse, milyen funkcióknak és szükségleteknek hordozója Tüdő Vince. Grynaeus ennek tisztázására, ember és környezet föltárására vállalkozott. Szigojúan a paraszti utókor élőszavas hagyományaihoz ragaszkodván, munkája egyúttal jelentős néprajzi és orvostörténeti forrás. Előadásában belülről, magából Tüdő Vincéből, mint közösségi fenoménból indult ki és lehetőség szerint mindig a népemlékezetből jellemzi. Munkája nyomán egy hatalmas parasztszemélyiség összetett alakja bontakozik ki, amely kivételes szuggesztivitással hordozza magában a szegedi táj franciskánus színeződésű hagyományait, a hódoltsági vallásosság folklorizálódott maradványait, a boszorkányvilág helyi képzetkörét, főképpen pedig az archaikus gyógymódok ösztönös ismeretét és alkalmazását. bármit is árt. Egy tápai öregasszony, Nagy Andrásné, Domonkos Viktória lánykorában beteg édesapját többször kikísérte Tüdő Vincéhez, ott imádkozgattak előtte. Amikor megtudta, hogy a kereszt része nálunk van, fölkeresett és a kárhozattál fenyegetett meg bennünket. 166 ^ Tüdő Vince Alsóvároson született, szüleit nyilván az Árvíz nagy társadalmi mozgalma sodorta ki Domaszékre. Ők is élték keményen küszködő tanyai szegényparasztjaink nehéz életét. Vince 1888-ban megnősült, a szintén tanyai Ördög Veronikát vette feleségül. Esküvőjük az alsóvárosi templomban volt. Négy holdnyi homokján főleg szőlőt és gyümölcsöt termelt, méhészkedett. Szorgos kortársai rossznéven vették hogy — kijelentése szerint — csak éppen annyit dolgozott, amennyi a megélhetéshez szükséges volt. Vallásos buzgalmával már korán kitűnt. Penitenciául szigorú, középkorias vezekléseket rótt magára. Megjelent volna neki Szűz Mária és gyógyító erővel ő ajándékozta volna meg. Tanyáján 1900 táján barátai segítségével a Boldogasszony tiszteletére vályogból kápolnát épített, amely egy nem jelentéktelen, mintegy két évtizedig tartó rajongó népmozgalom központja lett. Nemcsak a környék magyar parasztsága, hanem délvidéki németek, bunyevácok és szerbek is kereszt alatt zarándokoltak ide. Tüdő Vince kápolnájában szívesen prédikálgatott, jámbor könyvekből olvasott és végzett különböző ájtatosságokat: újhold- és a Szent Anna-kilencedet, olvasót, Utániakat. Mindig hangoztatta azonban, hogy a templomot, misét, gyónást és áldozássem szabad elmulasztani. Gyógyított is. Orvosságot nem adott, csupán imádkozott, kezét a beteg homlokára téve. Súlyosabb betegek hozzátartozóit — írja Grynaeus — arra kérte, hagyják ott nála a beteget, hogy ne kelljen naponként elhozni. Az ilyenekre, minden nap ráimádkozott, keresztet vetett rájuk és imádkozókat rendelt melléjük, akik vezekeltek helyette. Ezek részben a beteg hozzátartozóiból, részben környékbeli öregasszonyokból, illetőleg a tanyán élő koldus házaspárból teltek ki. A beteget és testi-lelki gondozóit rokonsága látta el élelemmel. A szegényebbeket Tüdő Vince a maga költségén ápoltatta. Tanyájának egyik nagyobb szobája több ággyal szolgált a betegeknek, akik kilenc napig tartózkodtak e „kórházban". Az egész a középkori ispotályok világát idézi. Kétségtelen, hogy minden korszerűtA Tüdőköröszt fölirata