Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

A járvány végtére mégis megszűnt: 1741. március 13-án öt katona dobszóval hirdette ki a Város „felszabadulását". Szolgálatukért jutalmul egy-egy máriást kaptak. A Gyümölcsoltó Boldogasszony napján tartott Te Deum alatt a Dömötör-templom előtt 30 ágyút sütöttek el.

15 E járvány maradandó emléke a fogadalomból épült Rókus-kápolna, majd a köréje települt, máig Rókus néven emlegetett új városrész, továbbá Vasas Szent Péter napja (augusztus 1), az egész Város régebbi fogadalmi ünnepe. Erről máshol, a jeles napokról szólva, bővebben megemlékezünk, hasonlóképpen a Sarlós Boldogasszony-napi hajdani fodormentaszentelésről a Rozália-kápolnában. * A járványok összefüggő bemutatása érdekében, időben kissé előrehaladva, folytatólagosan emlékezünk meg a múlt század kolerajárványainak néprajzi vonatkozásairól is. Az első nagy hazai járvány (1831) Szegeden is fölbukkant. Akkori népi vélekedés szerint beregi tutajosok hurcolták a Városba. A gondos hatósági és egészségügyi intézkedések ellenére aránylag sok áldozata volt. A nép rettegésére való tekintettel a tanács betiltotta a halottakért való harangozást, közte a lélökváltság húzását. A céheknek is tilos volt a végtisztesség adásának az a módja, hogy elhunyt mestertársaikat a vállukra vett Szent Mihály lován vigyék ki a temetőbe. Kovács János szerint

16 kolera és más járványok ellen karácsonyi fokhagymát, diógerezdet és és szentelt tömjént egybekötve hordtak az emberek a nyakukon. „Egy régi mondás — írja

17 Tömörkény — azt tartja: sok disznó, sok lúd, semmi kolera, vagyis ahol a disznóhizlalás uralkodik, ott nincs ragadós betegség, mert ezt a helyet (bűze miatt) elkerüli". Ezzel szemben Reizner megállapítja, hogy a kolera a legtöbb emberáldozatot a disznóhizlaló aklok közelsége révén, éppen Rókusról követelte. Pusztítóbb volt az 1866. évi járvány. „Az országos tavaszi fagykárok — írja

18 Reizner — úgy a porosz-olasz háború az esztendőt már úgyis emlékezetessé tevék. Ehhez járult harmadik sorscsapásul a cholera, mely a háború színhelyéről terjedt el hazánkban." Először a Kálvária-kápolnát jelölték ki kórházul, 50 beteg számára, ez azonban kevésnek bizonyult. A nép egy része bizalmatlan volt a hatósági intézkedésekkel, patikai orvosságokkal szemben és szívének egyszerűségében inkább a hit erejében bizakodott. Egy hazánkban járó angol utazó, Patterson, éppen a járvány kellős közepén érkezvén Szegedre, ezeket írja: „Szegednek van egy katolikus kegyhelye, a Szent Rozália kápolna. Minthogy aratás ideje volt, a parasztság nem ért rá arra, hogy a vallási szertartásokon a munkaidő alatt vegyen részt. Ezért éjféli körmenetekben indultak a kápolnához, hogy a szent közbenjárását kérjék. E körmeneteken óriási sokaság vett részt, kimerülten ugyan a napégette mezőkön végzett fárasztó munka után, de mély vallásos érzülettől ihletve."

19 15 Reizner III, 177. 19 Kovács 377. 17 A kraszniki csata 19. 18 Reizner III. 183; Érdemesnek tartjuk itt a „szögedi kufáról", Móricz Zsigmond kedves aszszonyáról, Balogh Ágnesről készült riportból idézni: „Jól emlékszök a kolerajárványra, amikor a halottakat csomóba hordták a Kálváriára. Ott feküdtek a kápolnába és mi gyerökök — lőhettem vagy 6-7 esztendős — körösztülugráltuk, mög kitakargattuk űket. Mögnéztük az arcukat, mög a szömüket. Vót olyan, amölyik ügön-ügön rosszalólag nézött ránk. De egyikünk se kapta el a kolerát." CsányiPiroska: Ágnis ángyó mesél. Délm. 1943. nov. 6. 19 Patterson, J. A., The Magyars. Their country and institutions, I, London 1869, 130. kk. 15S