Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

Adja Isten mi is örüljünk, Midőn lakodalmat hirdetünk. Jó bor mellett duda nélkül, Furcsa a tánc ugrás nélkül. Kánán menyegzőbe. Elmönt a Szűz Mária haza, Elmönt Szent Fia is utána. Gyerünk hát mi is utána, Ott vígadjunk mennyországba. Kánán mönyegzőbe. A muzsikások mögérkőztek, A vendégök kedvire töttek. Úgy mögforgatták Magdolnát, Mind elszórta a papucsát. Kánán mönyegzőbe. Dicsértessék Jézus szent neve, És Szűz Mária fönn a mönnybe, Itt és a magos egekbe, Most és mindörökké. Kánán mönyegzőbe. Egyes helyeken olykor még napjainkban is megkövetelik, hogy vacsora alatt a muzsikások ezt az éneket eljátsszák. Tápén halványan még arra is emlékeznek, hogy valamikor még a máshol idézett Szent János áldását is elénekelték. Lehetséges, hogy ez utóbbinak hangjánál vették a násznagy kezéből és költötték el a templomból visszahozott kalácsot. A szöveget más összefüggésben, a halotti tornál idézzük. A tanyákon újabban a magyar himnusz éneklésével fejezik be a vacsorát. Tápén, Újkígyóson ez már közvetlenül a kezdő imádság után megtörténik. Egy balástyai lakodalomban (1968) az imádság már elmaradt, csak a himnuszt énekelték el a zenekar kíséretével. Alsóvároson még a század elején is ügyeltek arra, hogy az asztaloknál páratlan számú vendég üljön, és minden asztalnál páratlan számú tál, tányér legyen. Az újpár a koszorúslányokkal a násznagy asztalánál foglal helyet. Csanyteleken a fallal szemben, a tükörben nézőleg ültetik őket, eredeti megfontolás szerint nyilván a szemmelverés elkerülése végett. A leülő sövényházi menyasszonyoknak most ültetnek egy pillanatra gyereket az ölébe. A vőlegénynek a századfordulón általában még a fején maradt a kalap, és Tápén egy tányérból evett a menyasszonnyal. Régebbi alsótanyai lakodalmakban a vacsorát étlen-szomjan kellett nézniök. Csak utána terítettek külön helyiségben a számukra. Sövényházán legelőször a menyasszony szed ételt a vőlegénynek, neki meg az első koszorúslány. A menyasszonyt máig iparkodnak megtréfálni: lyukas kanalat, fából, nádból faragott kést, villát készítenek neki. Késztetik, hogy sokat egyék, mert csak így lesz majd a jószágtartáshoz szerencséjük. A gyeviek még azt is hozzáteszik, hogy így lesznek erős fiaik. Szerencsétlen házasságot jelent, ha vacsora alatt a sótartó feldől. A sövényházi újpár régebben nem ehetett bicskával, nehogy a szerelmüket szétvágják. A múlt században a Városban, de temesközi népünknél is élt az a hagyomány, hogy vacsora vége felé leborított edényben verebet vittek a násznagy elé, aki a födőt fölemelte és így a madár elszállott. Kálmány megjegyzése szerint ezzel talán „az elszállt boldogságra célzott." 48 Kovács J. 375. 9* 131