Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

népet illeti : a múlt században még elég élénk volt az idegenkedés a dorozsmai tanyák másfajú, eltérő nyelvjárású népével való házasságtól. Újabban ez — majsaiakkal, halasiakkal, horgosiakkal is keveredve, határukba áttelepedve — kezd ugyan tünedezni, de teljes kiegyenlítődésről még nem lehet beszélni. A már létrejött házasságoknál általában a szegedi jelleg és nyelvjárás, hagyomány és gazdasági technika kerekedik fölül. Mondanunk sem kell, hogy gyütt-mönt, Szőregen gyütt-maradt, Tápén víz mosta ide néven emlegetett más nyelvűekkel, más vallásúakkal, más vidékiekkel régebben nem házasodtak. A hagyomány bomlása itt is a szegedi társadalom leggazdagabb, illetőleg legszegényebb rétegeinél következett be. A Város autonómiájának megszűnése (1872), továbbá az árvíz (1879) után bevándorolt hivatalnokok, egyéb tanult emberek, meg aztán vasutasok, rendőrök szívesen nősültek jómódú polgár-, illetőleg parasztcsaládból, amelyeknek lányai ezt társadalmi emelkedésnek érezték. A tanult fiúgyermekek pedig sokszor választottak maguknak szegénysorsú, de úricsaládból való feleséget, bár a középosztályba való asszimilációjuk itt helyben elég nehézkesen ment. Ezzel mindkét részről a társadalmilag gyökértelenek, lebegők seregét szaporították. A szegénysorsúaknái szintén hasonló kiegyenlítődési folyamatokkal találkozunk. A Városba az első világháború előtt elég sok délvidéki : német, elnémetesedett francia, román, szerb, bolgár, bunyevác vándorolt be, hogy itt ipart tanuljon, altisztként, munkásként helyezkedjék el, vagy itt végezze iskoláit. Sokszor éppen azoknak a tősgyökeres szegedi családoknak segítségével teremtett egzisztenciát magának, amelyeknek a lányát azután elvette. Főleg innen volt a közelmúlt polgári világában a Belvárosban olvasható sok idegennyelvű cégtábla. Külön kell Tápé hagyományairól megemlékeznünk, ahol az endogámia ereje szinte máig töretlennek mondható. A falun kívül házasság csak a gyevi tanyákra, tápai rétre kirajzott helybeli családok között jön létre. A falu szaporasága következtében és a birtokállomány védelmének érdekében közeli rokonok, sokszor első unokatestvérek léptek egymással házasságra, ami más szegedvidékieknél nem fordul elő. Elég gyakori itt a mostohatestvérek, vagyis az egymással házasságra lépett özvegyember és özvegyasszony gyermekei között kötött házasság is. Említésre érdemes még, hogy legény általában lányt vett el, de néha özvegyet is, ha első ura mellett jó gazdasszonynak bizonyult, még akkor is, ha gyerekkel maradt el a halottól. Lány viszont még fiatal özvegyemberhez sem szeretett férjhezmenni, ha nem is volt az első asszonytól gyermeke. A házasulandó kor a századforduló táján legények nél általában 22-25, lányoknál 18-22. Aki ezeken az éveken túljutott, már idős legény-, idős lányszámba megy, azaz möglegényködi, möglánykodi magát. Népünk szemében öreglegénynek maradni nagyobb szégyen, mint öreglánynak, akinek tréfás otthonmaradt, üdőtőtött neve is járja. Az idős lány egyébként haláláig hajadonfővel, ágakba font hajjal járt. Menyaszszonyi ruhában temették el. Figyelemre méltó, hogy a fiatal özvegyasszonyt nem egyszer elhalt férjének legényöccse veszi feleségül. Emlegetnek egy olyan tanyai embert is, aki egymás után három lánytestvért vett el feleségül, miután az elsőt és másodikat eltemette. Az elhatározást az árvák sorsa és jövője is kiváltotta: ne kerüljenek közönyös mostoha kezére. várossal, Szegeddel való családi, házassági kapcsolatokat. Jellemző az is, hogy 1849-ben a szegedi rokonsághoz menekült a császáriakkal tartó szerb szabadcsapatok elől. Az 1879. évi árvíz idején viszont a szegediek, tápaiak találtak oltalmat, istápolást ezekben a falukban. 9