Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Harmadik rész. (Szeged, 1980)

ruhában volt az esküvő, főleg szegényeknél, amelyet a menyecske később is föltűnés nélkül viselhetett. Tápén a századfordulón esküvőre sötét ruhába, sőt egyenesen feketébe öltözött, csak a vacsorára, menyasszony táncára öltött magára fehéret. A menyasszonyruhát nem jó kölcsön adni, mert rontás, boldogtalanság lehet belőle. A menyasszonynak a maga esküvői ruháján egy öltést sem szabad ejtenie, még ha ért is a varráshoz. Különben meddő lenne. Békéssámsonban nem szabad próbálnia sem, csak az esküvőre veheti föl. Sajátos hiedelem, hogy a varrólányok egy hajuk szálát titokban belevarrják a menyasszonyruha egyik részébe, hogy ők is minél hamarabb Alsóvárosi menyasszony, vőlegény (A Néprajzi Múzeum szívességéből, Itsz. F 46 287. Keglovich Emiiné fölvétele) férjhez mehessenek. A fiatal lányhalottat máig menyasszonyruhába szokás eltemetni. Régebben sokan akadtak, akik menyasszonyruhájukat eltették halotti ruhának. Álruhához hozzátartozott a menyasszonykötő is. Tápén ennek anyagából készült az első kontykendő, fityula. Polgárasszonyok súlyos selyem menyasszonykötőjüket, szoknyájukat a XVIII. században sokszor az alsóvárosi templom kegyképének, voltaképpen a Boldogasszonynak is fel szokták ajánlani, odaajándékozni. 114 )