A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

†Vinkler László: Művészet és mitológia

A mítosz helyes értelmezése véleményem szerint nem a mítosz-illusztráció, hanem az emberi sors mítoszának az egyéni sorshoz, az „én" mítoszához való viszonya. Ezeknek alapján kaphat valóságtartalmat a mitikus hagyomány-anyag és kaphat rezonancia teret, ha amint mondottam társadalmi aktualitása is van. A mítosz háttérbeszorulása, egyfajta ún. „demitizálódási" folyamat végbemegy a művészettörténet során, de az egyedfejlődést is jellemzi az ifjúkorból a felnőtt korba való átmenet idején. Az Én szubjektivitása felől nézve azonban nehéz megtagadni a valósághoz való objektív viszony megteremtésének „mítoszát". A mesék és kalandok hősi világa nem ad helyt a valóság vizsgálatának a megismerés hite: mítosza nélkül, emellett a sors konfliktusainak szakadékaiból fel-feltörnek az elfeledett mély rétegek, a gyermekkor félelmei, panaszai és reményei. Az öregedőben viszont a tapasztalat szívesen válik összefoglalóvá, szintetikussá, majd szétesővé lesz, ami a szó első értelmében vett mitikus preferenciákat újra felerősíti, a rációba vetett hitet visszaszorítja. Összefoglalva a mondottakat, a mítoszábrázolások mögött a mítoszteremtés, más szóval élve a személyiség mítosza működik. Csak végig kell nézni Michelangelo Pietáit, Rembrandt önarcképeit, hogy szemléletes bizonyítékokat kapjunk. Biztosan érezzük, hogy Picasso Minotaurusa saját lelkének labirintus-lakója is. Talán megengedhetetlennek hat, hogy a nekem feltett kérdés elől mindeddig kitérve a mesterekről beszélek. Ez viszont az én mítoszom: hiszek abban, hogy bennük magunkat, — magamat megtalálom, legalábbis akkor, ha énemnek koordinátáit meghosszabbítom. László Gyula azonban nlm hagy kitérést, a kérdés nagyon konkrétan rám vonatkozik. Ezért írom az alábbiakat. Abban elöljáróban megegyeztünk, hogy személyiségemet a dionysosi szférában fogjuk vizsgálni, anélkül, hogy azt túl szigorúan vennénk. A dionysosi sors szerencsétlen és mégis szerencsés, sorsüldözött és megmenekülő, alámerülő és újra felbukkanó jellege érvényes pl. Persephonéra is. Ha tehát róla, vagy Európáról beszélek, nem követek el tiltott határátlépést. A görögök maguk sem különítették el a lét valóságát isteneik szerinti szektorokra, amint azt Kerényi jóvoltából tudni vélem. Válaszomban arra fogok törekedni, hogy a legjellemzőbb mitikus vonulatokat mutassam meg önéletrajzomban, jelesül kettőt: a persephonéit és a dionysosit. Kezdjük a persephonéi körrel, így is mondhatnám: a nász mítoszával. Tíz éves koromból őrzök egy gyermeki naivitással megfestett aquarellt: falusi lakodalmat ábrázol, parasztházak közt gördülő szekereket, pántlikás ostorokkal hajtott lovakat, az út partján röfögő kocát malacaival. Tizenhat éves koromból megmaradt egy már valóban mitolóaiai tematikájú kép: A Kentaurok és Lapithák harca. Akadémikus mesterem hatása kitűnően megfelelt életkoromnak. Pár éven át különböző variánsokban foglalkoztam Hunor és Magor nőrablásával a „hun-magyar" mondakör szép epizódjával. Egyik példánya ma is megvan egy későbbi, nyiltan persephonéi Tavasz c. képem hátán. Húsz-huszonnégy évesen előtérbe kerülnek a leányportrék, így a Fehérkalapos lány, majd néhány Rómában, a Collegium Hungarícumban készült portré szép olasz leányokról. Az egyik a Nemzeti Galéria tulajdonában van. Ekkor (24 éves koromban) freskót festettem a szegedi Petőfi-telepi templomban: keresztről való levételt ábrázol. A leányportrék ezen kísérő szólamot visznek, előtérbe kerül a halál mítosza, vizsgálódásaim szerint erre az életkorra nagyon jellemző módon. A krisztusi sors antik megfelelője a dionysosi, Harminckét éves koromban a nász és halál mítoszainak előérzete helyett a sorsként beteljesülő valóság problémaköre érvényesül. Első házasságom, majd súlyos szembalesetem—időleges vakságom, — a filozófia szenvedélye, fiam születése és nem 402