A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

†Vinkler László: Művészet és mitológia

támadás — legyen az a bor forrásában új életre kelt megtaposott szőlő, vagy a tragikus hős eszmei feltámadása a katartikus kifejletben. Azt hiszem válaszom igazolja László Gyula megállapítását, el kell fogadnom a dionysosi kategóriába való besorolást. Különösen azért is, mert Kerényi jóvoltából érthetővé vált Dionysos növényi aspektusa mint szélesebb alapja annak a tragikumnak, amely első pillanatra úgy tűnhetne, hogy pusztán az emberi társadalmi létnek sajátja. A görög tragédia-költészet dionysosi lényege azonban nem rekeszti ki a maga világából Apollont sem. Nemcsak azért, mert a tragédia-költészet múzsái természetű lévén, mint ilyen Apollon vezetése alá tartozik, hanem azért is, mert Apollon nélkül nincs katarzis, ő az ítélkező, a megtisztító és végrehajtó istenség. Aischylos nem hagy kétséget a tekintetben, hogy az anyagyilkos Orestest Apollon tisztítja meg, Sophokles Oidipusa is tudja, hogy Apollon vakította meg, bárha önkezével szúrta ki szemét. Nem véletlen, ha ezután a humanista eszmefuttatás után most oldaltámadást kapok: "Nem érzel-e ellentmondást korunk erősen természettudományos érdeklődése és a mitológia élesztése között" Minthogy László Gyula következő kérdése kapcsolódik ehhez, azt is itt idézem : " Világosan tudjuk, hogy azok az erők, amelyek az antik világ isteneit megteremtették és mitológiáját majdnem hogy rendszerré rendezték, bennünk is munkálnak, ma úgy nevezzük, hogy a valóság átlelkesítése, görög szóval antropomorphizálása. íme néhány példa mindennapi szójárásunkból: "reszket a bokor, tajtékzik a víz, röpül a gondolat, vagy a népköltészetből: "sír az út előttem, bánkódik az ösven", avagy ,,még áfák is sírnak"

6

, s így tovább a végtelenségig, ami azt jelenti, hogy mi emberek csak embervoltunkon keresztül tudjuk érzékelni a valóságot. Félelmetes volt e szempontból Werner Heisenberg egyik megállapítása, amelyben kifejti, hogy a legridegebb matematikai megközelítések során voltaképpen mindég önmagunkhoz jutunk el. Nos, ha ez így van és a környező valóságban magunkat érezzük, miért menekülsz az antik alakokhoz" Hiszen az Egyetemen napról napra érezzük, hogy fiatalságunktól egyre idegenebb az antikvitás éppenúgy, mint a Biblia világa. Nem gondolod-e, hogy elszigeteled magad a múlt ismerőinek szűk körére azzal, hogy személyeid és kapcsolataik az elfeledett múltat idézik fel — már akiben felidézik?" Ha már természettudományról van szó, vizsgáljuk meg mindenekelőtt, hogy miben különbözik a művészettől, miben rokon vele? A művészet esztétikai kategória: a szépet célozza. A tudományok, különösen a természettudomány az igazat. Persze tudom, hogy a szép sem érvényesül az igaz kizárásával és megfordítva. Különbség továbbá, hogy másként viszonyulnak a történetiséghez. A művészi alkotás legalább is elvileg zárt teljesség, „szépsége" megtarja érvényét későbbi korokban is. Ezért értéke relatíve időtlen, esztétikai, azaz nemcsak történeti. A tudományban az időtlen igazságok köre szűkebb, jelentőségük a közhelyszerűségbe burkolódzik. A tudomány egy-egy nagy eredménye érvényét veszítheti akkor is, ha tudománytörténeti jelentősége megmarad. Más síkon természetesen a művészettörténet sem elszigetelt, magukért való alkotások egymás mellettisége csupán, nem pusztán kincsek halmaza, hanem fejlődéstörténet is, a művészeti eszmék keletkezésének és bomlásának története. Másrészt a tudomány akkor is szellemi alkotások gyűjteménye, ha története során az időleges igazságok egymást korrigálják, korlátozzák, vagy éppen megszüntetik. A művé6 Legyen szabad a példához egyet Arany János Ágnes asszony с balladájából hozzáfűznöm: „Nosza sírni, kezd zokogni, Sűrű záporkönnye folyván: Liliomról pergő harmat, Hulló vízgyöngy hattyú tollán." A gyilkos asszony és a hattyú metafora együtt nekem Léda húgát, Klytaimnestrát idézi. Ki tudja Arany János gondolt-e erre? 395