A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1978/79-1. (Szeged, 1980)

Gondolatok Bálint Sándor temetésén (Tálasi István búcsúvétele)

sainkra jellemző". Folytatja: „Nem kétséges, hogy Szeged 1552 előtt aligha maradt el akkori legfejlettebb városaink : Pozsony, Buda, Várad, Brassó polgári műveltsége és társadalmi ambíciója mögött" (u. o. 84.). E meghatározása igazolt és nemzeti önbecsülésünket is növeli. Bár „teljesedését a hódoltság megakadályozhatta, a XVI. század magyar közműveltségének építéséből mégis országos részt kérnek a Város diasporába készülő fiai" Debrecenben, Kassán, Kolozsvárt és Nagyszombatban. A korai középkori liturgikus műveltségből még mindig élnek népi szokások, mint a húsvét hajnali „Jézuskaverés" és a húsvéti „határkerülés" jelképes maradványai, valamint a középkori confraternitások még cselekvő tevékenysége. Nincs egyetlen más magyar városunk sem az Alföldön — beleértve Debrecent is —, ahol a koraés későközépkorból annyi kulturális bizonyság volna összegyűjthető, mint Szegeden, s hogy milyen lehetett a török előtti teljesen elpusztult Temesköz egykori magyar városi műveltsége, azt csak fantáziánkra bízhatjuk. Az 1522-es dézsmajegyzék egy mongoljárás utáni helyreállt, kun beszivárgókkal kibővült, urbánus jelleget is tanúsító civitast mutat, a török kiűzése utáni regenerálódó Szeged jelentős alaplakossága megduzzad délszláv és német beköltözőkkel, s ez az együttélés példát adhat az etnikus folyamatok vizsgálatának a lehetőségére, megmagyarázza a szögedi nemzet végső kiformálását, ahol bárki, aki akarta, megtartotta nyelvét és szokásait, de volt, aki „szegedibb lőtt" mint a középkori helybeli, például a részben délszláv eredetű Dugonics András; a szépirodalomban is ismert Halbőr Förgeteg Jánosnál senkise gondol az egykori Halpern családnévre és arra se, hogy Ónozó Poldi halászcsárdatulajdonos nagyapja még Zinkitzer volt. A nagy török pusztítás után van Szegednek annyi életereje, hogy mint nagyreliktum több, mint ötven délvidéki helyre tudott rajokat kibocsátani, s ezek egyszersmind őrzik a kiköltözéskori szegedi parasztkultúrát. De Szeged, főként Alsótanya, a XIX. század utolsó harmadában ismét újabb rajokat is bocsátott ki az egykori Kiskunság pusztáira, életerős homoki kultúrát alakítva. Mindezeket a jelenségeket megállapítja, leméri, értékeli tanulmányaiban. Időnk sürget. Utolsó nagy munkájában, a Szögedi nemzet — A szegedi nagytáj népélete I. (Szeged, Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75. —2./ és uo. 1976/77. —2. Szeged, 1977.) első kötetében megállapítja: „A cím: A szögedi nemzet, szokatlanul hangzik, de a mondanivaló leglelkére gondolva nyilván kifejező. Sajátos helyi szóhasználatban a szögedi nemzet jelenti egyfelől a törzsökös szegedi népet, másrészt pedig a hozzá való tartozást („én is szögedi nemzet vagyok"). Ez utóbbi némi önérzettel mondódik." (I. kötet 5. lap). A két tanulmánykötet helytörténeti anyagot, népi gazdálkodást, valamint 89 tételben főként az ipar, csere és forgalom szegedi múltját tárgyalja. Az utolsó kötetet a népköltészet, a szokás, hitvilág bemutatása tölti meg. Megjelenésével részletes körképet kapunk a szegedi nép egykori életmódjáról, kultúrájáról. A szögedi nemzet nyelvét Bálint Sándor korábban a mintegy 100-íves Szegedi Szótárban mutatta be (Bp. 1957.). Ez egyúttal Szeged történeti tájszótára is. Csak néhány kifejezést említünk a szómagyarázatok közül: „Mi hír Budán?" kérdés bizonyára a magyar középkori fővárosra utal. Ma annyi, mint „Mi újság?", s ezt messziről jött embernek adják fel. „Elmönt ipiliomba" (ipilium, ipélium, stb.) szókapcsolat a három részre szakadt ország idejére megy vissza, a hódoltság korára, amikor a magyar király német-római császár is volt (Impérium), jelentése most: olyan messze, hogy hírét se hallani. „Árjányos, árjányos hitű" eredetileg a reformáció-kori áriánusokra mondották, most jelentése „istentől elrugaszkodott, hitetlen". „Ázijomba van", „jó helyen", „biztonságban", a szó eredete a latin asylum, ilyen volt az alsóvárosi kolostor még a XVIIL században is, a bemenekülő bűnözőt a hatóság erőszakkal se 16