Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
roknak időszakos foglalkozása. Akkor szokták készíteni, amikor egyéb munkájuk nincs. Ez a körülmény mindenesetre a szegedi talicskaipar ősiségét bizonyítja, amelynek szerzett jogait a későbbi ipartörvények és a versenytársnak tekinthető rokon szakmák is méltányolni kénytelenek. Érdemes megjegyeznünk, hogy a legtöbb talicskásnak volt néhány hold földje, szőleje is, tehát egyidejűleg gazdálkodott is. A szegedi talicskakészítés a helyi önellátás világából a múlt század hatvanas éveiben lép ki, amikor a folyószabályozás és vasútépítés korszaka, hatalmas konjunktúra kibontakozik. Ehhez vegyük még hozzá Szeged árvíz utáni újjáépítését: feltöltését és a körtöltés elkészítését. Ezeknek a munkálatoknak egyik legfontosabb része, alapvetése a kubikolás. A földmunkának pedig éppen a talicska a legnélkülözhetetlenebb eszköze. Minthogy pedig a szegedi népnek évszázados gondja, egyben polgári kötelessége volt a Tisza kiöntései ellen való védekezés, érthető, hogy a szegedi, Tisza menti, folyton szaporodó szegény nép a lápok világából kiszorulva, felhasználja a kedvező kereseti lehetőségeket és mind nagyobb számmal megy kubikolni. Vannak, akik már vissza sem térnek régi foglalkozásukhoz. Vannak azonban olyanok is, akik csak alkalomszerűen szegődnek el. A szegedi és környékbeli: gyevi, dorozsmai, ószentiváni, óbébai kubikosok a változatos összetételű szegedi földön szerzett kitűnő talajismeietükkel, árvédelmi tapasztalataikkal, szívós és kitartó erejükkel, becsületességükkel válnak szerte Közép-Európában elismert és keresett földmunkássá. Ez a konjunktúra természetesen a szegedi talicskakészítés páratlan föllendüléséhez vezet, amely nagyjából egészen a századfordulóig eltart. így az 1879. évben a Városban 14 önálló talicskás volt 100 munkással, 1892-ben 12 mester 70 dolgozóval. 5 Ez a szám 1914-ig 8—10 mesterre apadt le. Mindig voltak a szakmában, akik csak új talicska készítésével, mások meg csak javítással foglalkoztak. A gyártott talicskatípus szerint is voltak bizonyos különbségek. Egyesek csak — szakmai nyelven szólva — gazdasági talicskát (népiesen paraszttalicskát), más mesterek viszont leginkább kubikostalicskát készítettek. Említsük meg, hogy a Vőneki-műhely virágzásának tetőpontján, az 1910. évben 18 munkással 11 ezer kubikostalicskát készített. A talicskát idehaza hetipiacon és országos vásárokon szokták árulni. Eladási helyük az árvíz előtt és még sokáig utána is a Széchenyi téren, a Törvényszék táján volt. Később a kakastemplom, azaz református templom körül, majd meg a Kossuth Lajos sugárút elején volt. Mesélik, hogy árusítóhelyük 1879 előtt még csak kis részben volt kikövezve. Ezért őszi, sáros időben mindig nagy versengés folyt: már éjfél után elindultak hazulról, hogy a kövezetre rakodhassanak ki. Az elmúlt évtizedben a Török utcában, vásárok idején pedig a Mars téren árultak régi piaci szomszédaikkal, a kádái okkal együtt. Elmentek vidékre is, így Hódmezővásárhely, Makó, Nagyszentmiklós, Nagykikinda, Nagybecskerek, Temesvár, Arad, Béba, Oroszlámos, továbbá Horgos, Szabadka, Csantavér, Topolya, Kistelek vásáraira is. A vásárokra leginkább gazdasági talicskákat vittek, a szabadkai vásáron azonban még az aklos talicskát is keresték. A talicskát a közelebbi helységekbe kocsin, a távolabbiakra pedig vasúton szállították. Az árak aszerint váltakoztak, hogy a talicska nyárfából vagy keményfából készült-e, gyalult vagy gyalulatlan, vasalt vagy vasalatlan volt-e. A talicskát nem festették. Nem örültek neki, ha nagyobb szállítmánynál az volt a kikötés, hogy a talicskákat be is kell kátrányozni. Megcsinálták, de nem szívesen. A talicskások nemcsak piacra, vásárra, dolgoztak, hanem szállítottak is. Számos vidéki fa- és vaskereskedő tartott talicskából is kisebb raktárt. Szükségleteiket köz5 Kulinyi Zs., Szeged újkora. 612. 72
