Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

van tehát bognármunka és kovácsmunka. Ehhez legtöbbször még a szatlermunka vagyis a kocsifényezés is hozzájárul. Az elkészült kocsi a kocsifényezőhöz került, akit inkább szatler néven emlegettek. Az ünneplő, parádés kocsit sárgára, a munkára, teherszállításra valót pedig zöldre festették. Olykor sor került a megkopott kocsik újrafestésére is. A kocsi alját borító vastag deszkázat az alcserény, ritkább, de teljesebb nevén alcserénydeszka. A kocsioldalhoz támaszkodott a cserény, kocsicserény, másként kas, kocsikas: hámozott fűzfavesszőből font lap. Emlegették ódalkas néven is. Volt olyan mutatósabb fajtája is, amely a kis-és nagy saroglyát is beborította és az oldalkasokkal egybe volt fonva. Inkább az ünneplő sárgakocsira került és egészkas, körűkas volt a neve. Trágya-, homokhordásnál kukoricaszedésnél és hasonlóknál, ahol a szállítmány szétszóródásától kell tartani, a cserényt leszedik és a két ódaldeszka, és a saroglyákhoz pedig a két végdëszka, tápai, alsótanyai nevükön súberdeszka, súber kerül föl helyettük. Az utóbbiak az oldaldeszkák végeire szögezett két-két léc közé illeszthetők. így a kocsiderék, derék, vagyis a kocsi belvilága egészen ládaszerűvé válik. Innen van aztán a ládáskocsi alkalmi elnevezés. Hordás idején a vendégódal, polyvahordáskor pedig a kalicka, ketrec, tápai nevén polyvahordókole került a kocsira, vagyis hatalmas, lécekből összerótt, tetejetlen ketrec, amely vendégoldal és keresztfa segítségével a kocsira szerelhető. Must- és borszállítás leginkább tengelyen történt, tehát az oldalt, saroglyát ene az időre levették a kocsiról. A kocsihoz hozzátartozik az ülés, kocsiülés is, amely igen változatos : a szalmával töltött zsáküléstől, lópokróctól, ülésdeszkától egészen a kényelmes, rugós, uradzós bőrülésig. Ez természetesen akként is alakul, hogy személy-, vagy teherszállításról van-e szó. Jegyezzük itt meg, hogy a paraszti felfogás szerint a legtisztesebb hely a ló faránál és nem hátul van. Az ostoi igazodik az alkalomhoz: hétköznap jó a madzagustor is, ünnepen, sárgakocsin a díszes szíjostor járja. A szegedi gazda az ostornyéllel valamikor a kocsiba fogott lovak előtt induláskor keresztet vetett. Kovácsaink kocsit árultak Kistelek, Félegyháza, Halas, Majsa, Csongrád, Szentes, Törökkanizsa, Szabadka vásárain. Hódmezővásárhelyen nem, meit ott keskenyebb az útmérték, vagyis a nyomtávolság, a párhuzamos kerekek egymástól való távolsága. Nálunk 43, ott 42 coll. A vásárhelyi kocsin vastagabb a famunka, kevesebb a vasalás tehát ott a kocsi olcsóbb. Nálunk a homok miatt is könnyűségre kell törekedni. A dorozsmai kovácsok eljártak még Péterréve, Ada, Mohol, Csantavér, Zenta, Mélykút, Nagyfény, Nagylak, Szarvas vásáraira is. Ennél is sokkal jelentősebb azonban, hogy 1914 előtt a Délvidékről rengetegen jöttek hozzánk szegedi, dorozsmai kocsit vásárolni. Kocsifajták Mestereink számos változatot gyártottak. Vegyük először a szögedi kocsi és a dorozsmai kocsi közötti eltérést. A dorozsmainak jellemző vonása, hogy cifrább, takarosabb a szegedinél, ez azonban tartósabb. Amannak lőcse, saroglyája hajlottabb, lőcse félgömbölyű, vasalása díszesebb, mint a szegedié. A fülhérc borítéka ott sima, Szegeden gömbölyű. A dorozsmai kocsi kerekei 4 collal magasabbak és így könnyebb a járásuk. Ennek a homokon van jelentősége. Mind a szegedi, mind pedig a dorozsmai változatot megkülönböztetésül magyarkocsi, parasztkocsi névvel is szokták illetni. Mestereink műhelyében a torontáli német nagygazdák számára készült ugyanis a svábkocsi, a szerbeknek pedig a ráckocsi. Mindkettőt jellemzi, hogy hosszú (8—10 sukos, nálunk 6—7 suk), zápjai számosabbak és így sűrűbbek, saroglyája egyenes, 55