Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

olcsóbb gyári portékák terjedésével van összefüggésben. Ez visszaemlékezések szerint a múlt század hetvenes éveitó'l kezd terjedni. A fésűs anyaga a marhaszarv, éspedig az ökörszaru: ez a legvastagabb, legszebb ; tehénszaru, olykor a bivalyszaru: ez a legtartósabb. A pata nem kerül feldolgozásra. Beszerzése a vágóhídon kilószámra, a szebb szarvaknál darabszámra történt. A régi címeres magyar Ökör szarvát tartották legtöbbre. A hagyományos munkamenet szabatos leírása már nem sikerült, csak a főbb mozzanatokat tudjuk bemutatni. Kezünkben volt ugyan N. Bartha Károly jeles műve,

2 továbbá tanítványunk, Császtvai István jutalmazott egyetemi pályadolgozata,

3 amely az utolsó makai fésűsmester, Kerékgyártó Lajos műhelyét és munkáját írja le, szegedi anyagunkat azonban mégsem egészítettük ki beló'lük, bár föltételezhető' a szókincsben és munkamenetben bizonyos országos egyezés. A szarvakat először napon vagy kemencében megszárították. Ha annyi szarut vásároltak egyszerre, hogy hosszú ideig elég volt, akkor sötét kamrába rakták, de nem verték ki belőle a tülökben levő csontot. így ugyanis meg tudták akadályozni a szaru korhadását. A csontot csak közvetlen földolgozás előtt verték ki. Munkára fogva a kívánt méret szerint a darabolófűrész segítségével levágta a mester a szarv hegyét. A levágott hegyet, csücsköt jó áron esztergályos, csutorakészíto vásárolta meg, aki pipacsutorát, botvéget készített belőle. Ezután következett hosszában a szarubevágás, majdpedig a kifőzés került sorra. Ezután a kifőzött szarut a melegítőfa néven emlegetett, 60—70 cm hosszú lapockára húzták rá, és láng fölé tartották, forgatták, hogy kiegyenesedjék. Innen a felvágott szaru két vastábla közé présbe, présfogóba került. Itt hűlt ki. Most szedték ki belőle a hernyózókéssegítségével az ereket, hogy a fésű majd szebben mutasson. Ez volt a hernyózás. A szarut szükség szerint még többször melegítették és ismét présbe tették. Ha a mester már jónak találta, akkor kraccolt, vagyis kétkézvonószerű, vasrúdba erősített kétélű késsel simára sikálta a szarut. Ezután a szarura ragasztott papírformák nyomán fűrésszel kiszabta a kívánt alakot. Tapasztaltabb mestereknek nem volt szükségük formákra. A kivágott szarut a műhely néven emlegetett munkaasztalra szerelt klupniba, csipeszbe szorították és ráspolyozni kezdték, hogy felülete egyenletessé váljék. A most következő fogvágás régen kézzel, illletőleg fogfür ésszel, újabban fogvágógép segítségével a krakszni néven emlegetett padon, szintén klupniba fogva történt. A fésűfogakat is kellően eldolgozták, kihegyezték. Még csak a polírozás, fényesítés volt hátra. A szaruforgács néven emlegetett fűrészporszerű hulladékot virágkertészek örömmel vásárolták meg, mert kitűnő trágyaanyag. A nagyobb törmelékből szarugomb is készült. Ismeretes, hogy a fésűnek az emberi haj tisztításában, rendben tartásában, díszítésében van nélkülözhetetlen szerepe. Felsoroljuk végül a fésűfajtákat. A ritkás, hosszúfogú bontófésű a fehérnép hajának kibontására, kifésülésére szolgál. Ennek a szakmában nyelesbontó a neve. A szépen kidolgozott, női frizurához való hajlított fésű a svábfésű, a haj elválasztására alkalmas a stílfésű, mindkét oldalán : egyiken sűrűn, a másikon pedig ritkán kifogazott a parasztfűsű. Ez utóbbit népünk sűrűfűsű, tréfásan tetűpuska néven emlegeti. A hajdani parasztkonty feltűzésére szolgált a kontyfűsű. Afélkörfűsű hajlékony anyagból, félkörre formált fésű, amely napjainkban már olykor csak parasztlánykák hátrafésült hajának leszorítására szolgál. A század elején még nagylányok is hordták. A zseb2 N. Bartha K., A debreceni fésűsmesterség. Debrecen 1929. 3 Császtvai L, A magyar fésűs kismesterség. Kéziratos egyetemi pályadolgozat. 1952. 408