Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Kisteleki Ede tudomása szerint a szegedi új zsidótemplom (1903) ablakdíszein is felcsillan Kabók mester szelleme. Egyelőre azt sem tudjuk bizonyítani, de meglepő' hasonlóságok láttán föltételezhetjük, hogy Lechner Ödön formakincsét is ihlethette Kabók Imre ornamentikájának gazdag világa. Ezt a művésznek Szeged városával való bensőséges emberi kapcsolatai, de magának Lechnernek szüntelen formakereső szenvedélye is megengedi. A gombkötőmesterség szerszámkészletét és készítményeinek mustráit Juhász Antal közreműködésével a szegedi múzeum 1965-ben vásárolta meg Ótott Kovács Ferenctől (1905—1962), az utolsó helybeli mestertől. Tudományát apja műhelyében sajátította el. Apai nagyapja még zsindelyvágó volt egy szegedi fatelepen, apja (1875— 1939) tizenkétéves korában félárván maradt és inasnak adták Kalló Antal gombkötőhöz, Juhász Gyula nagyapjához. A Kálló-műhely a szegedi céhes iparosság egyik fészkében, a régi Palánkban volt, a Víz előtti Sörház, később Ipar utcában. Az öreg Ótott Kovács, miután Kalló mester kiöregedett és családjában nem akadt a szakmának folytatója, 1905-ben megkapta mesterének műhelyét, teljes fölszereléssel együtt. Mint önálló mester a világháború kitöréséig a palánki Templom téren dolgozott. A megváltozott viszonyok miatt abbahagyta szakmáját és a postához került. Gombkötőknél a család apraja-nagyja kivette részét a munkából. A gyerek, amikor hajtani tudta a gombolyítókereket, már segített a műhelyben. A mester felesége és leányai is dolgoztak, ők a horgolást végezték. Visszaemlékezés szerint a gombkötők egymás között házasodtak. A mesterség utóvirágzása a harmincas években kezdődött. Újból divatba jött a zsinóros magyarruha, főleg a városi polgári rétegek körében, sőt a katonaságnál és a diákok körében is. A kereslet annyira megélénkült, hogy 1938-ban a fiatal Ótott Kovács iparengedélyt váltott és mestervizsgát tett két paszományos előtt. Húgával kettesben dolgoztak. A szegedi gombkötők magyarruhára való különböző zsinórokat, vitézkötéseket és gombokat készítettek, a paszományosok viszont lakásdíszítő rojtokat, bojtokat, horgolt díszeket állítottak elő. Gombkötőink viseleti igényeket elégítettek ki, magyarmunka került ki a kezükből. Dolgoztak a görögkeleti papság számára is, amely öltözetén kedvelte az efféle díszeket. Lehetséges, hogy ez még a hazai barokk katolikus papi viselet hatása. A mesterség munkamódjait Ótott Kovács Ferenc elmondása és bemutatása nyomán Juhász részletesen leírta. Erről bővebben nem is szólunk, utalunk az ő előadására. Első lépés volt a zsinórverés. Ennek több fajtája volt: kerek, szögletes. A slingri gömbölyűből készült, és a magyarszabónak már csak föl kellett a ruhára varrnia. Párosával árulták : az egyik darab végére varrták a gombkötő gombot, ami a másiknak a végén formált hurokba gombolódott. Technika szerint volt kötés, sodrás, horgolás. Mestereink leginkább Ősztől farsang végéig árultak. Nyáron raktárra dolgoztakKészítményeiket nem vitték ki a piacra, vásárra, hanem a vásárló iparosok, magyarszabók és csizmadiák keresték föl műhelyüket. Az előbbiek csizmaszegőt és csizmarúzsát, a szabók pedig magyarruhára való zsinórzatot vásároltak. Olykor-olykor papucsosok is ajtót nyitottak rájuk, ha a rendelő úgy kívánta, hogy papucsára horgolt rúzsa kerüljön. Az első világháború előtt a mi szegedi gombkötőinktől szerezték be szükségleteiket a bácskai, bánáti szabók, csizmadiák is. 398