Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Ezután az így összevarrott bőröket kifordítják és fára verik, vagyis a megfelelő nagyságú papucsfára húzzák. Mint mondottuk, ezt a szükséghez képest még a hovály, csaptató is kiegészíti. Utána csirizzel a duplázt ragasztják a talpra. A dupláz a. papucs talpbőréhez hasonló, de annál arányosan kisebb kivágott, kemény papir. Olykor hosszában két-három részbe is szétfejtik, majd csirizzel újra összeragasztják, hogy jobb tartása legyen tőle a papucsnak. Most a csirizzel bekent padlót, vagyis a szatytyánból, újabban színes viaszkos vászonból való talpbélést ragasztják a duplázra. Hogy a ragasztás egyenletes és erős legyen, asztali csengőre emlékeztető tömör rézütővel szokták ütögetni. Ennek musta a neve, és helybeli rézöntő, főleg a Fagler-műhely munkája. A padlóba egyébként a tömőfa segítségével elegyengetve, régebben disznószőrt, újabban vattát szoktak tömni, hogy rugalmasabb legyen. A keletkező kidudorodásnak párna a neve. A fejet csak a papucsszárnyig varrják a talphoz. Magát a szárnyat a talp föl-, majd visszahajtásával a talp és a padló közé húzzák. Ennek szárnybekötés a neve. Fonállal összefűzik, átkötik a két szárnyat, és a padlóhoz erősítik. Ezután a sarok, másnéven stekli elhelyezésére kerül sor. A sarok igen riika fajtája a bécsi sarok. Ennél a széles és alacsony sarok gyanánt egy kis alátöméssel maga a papucstalp szolgál. Az újabb olaszsarok egyenes és a hímzés erősíti a talphoz. Szegedi különlegesség a magossarok, amely könnyű fűzfából készül. Régebben maga a papucsos faragta. Újabban bognár, asztalos, esetleg csak kepesítetlen ezermester készíti, akinek alkalmi neve sarokfaragó, másként steklifaragó. A sarok felső részéből vékony lap nyúlik ki. Ennek sarokszárny a neve. A sarkot egyébként csirizzel illesztik a padlóhoz, majd a birkaszattyánból, olykor bársonyból, manapság színes viaszkos vászonból készített rámabűr, ráma kerül rá. Ennek szélét a szárnyhoz, illetőleg a padló széléhez varrják. Most következik a beállítás. Igen vékony, mintegy 10—12 cm hosszú, 3 cm széles, sarkain lekerekített fűzfalapot, amelynek sváb a szakmai neve, becsirizelve nyomnak a padló és sarokszárny közé. Az árral átfúrt svábot egyébként három öltéssel is odarögzítik a papucstalp közepéhez. Ennek derékvaras a neve. A sváb a saroktól a lágyéknak a talppal való találkozásáig ér, és arra szolgál, hogy a papucs ne görbüljön össze, ne leppögjön, könnyűjárású legyen. Ezután a sarok kitűzése következik. Ez kívülről, női papucsoknál sokszor elütő színű cérnával történik, hogy annál színesebb, mutatósabb legyen. Ezt láncolás néven is emlegetik. Most még a talpat rendesen egy szöggel a sarokhoz erősítik. A talpbőr széleit harapófogóval, falcfogóval mindenütt kihúzgálják. Ezután a kerekítés, vagyis a papucs széleinek gondos körülvágása kerül sorra. Ehhez a kerekítő és a kármentő szükséges. Az előbbi lapos, nyeletlen, pengeszerű vas, amelynek egyik vége meg van élesítve, a kármentő pedig tehénszaruból készített és fésűsöknél kapható lap. Ennek hossza 10—12 cm, szélessége 2—3 cm, vastagsága 1/2 cm. Egyik vége le van gömbölyítve, a másik pedig ferde irányban lecsiszolva. Az odatartott kármentő a kerekítésnél a papucs fejét védi, nehogy a kerekítővel belevágjanak. A kerekítovel lemetszett fölösleges talpbőrnek slamp a neve. Most még a. flekk néven ismert vékony bőrt szögezik a sarokra. A csirizzel ragasztott, de lényegében varrott régimódi papucs szárítása többféleképpen szokott történni. Nyáron könnyű a dolog. A kész papucsot kint a szabadban árnyas, száraz helyre teszik. A téli szárítás módjai közül legősibbnek látszik az, amikor a kemence padkájára abroncsból készült állványt helyeznek, amely természetesen a padka hajlásához alkalmazkodik. A papucsfában szikkadó papucsokat a szájuknál fogva az abroncsra akasztják és ott tartják, amíg a ragasztékok tökéletesen meg nem száradnak. Más mesterek a mennyezetre erősített, függesztett polcokon végzik 343