Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

a már említett árumintavásárok, továbbá a szabadtéri játékok és a Szegedre érkező filléres vonatok közönsége is közelebbről megismeri és megkedveli a különlegességgé, fogalommá váló szegedi papucsot. így lesz tehát bizonyos vonatkozásban a szegedi papucs dísztárgy is egyúttal. Ez a nagyfokú érdeklődés jelentékeny mértékben föllendítette és országos, sőt nemzetközi hírre emelte a szegedi papucsos mesterséget. Éppen a növekvő polgári kereslet kielégítésére azonban egyes, szegedinek, magyarosnak éppenséggel nem nevezhető formák is felburjánzanak a hagyományos jellegek mellett. így a papucsfejnek idegenszerű szabása, továbbá bojttal (pompon) díszítése, egyáltalán az idegen típusok, így a lágyéktalan, teletalpú, magyar szemnek furcsán ható japánpapucs elterjedése. Ezekről még szó lesz. A szegem papucsfajták közül legrégibbnek tetszik a törökpapucs, amelynek már emlékezete is alig él. Kezdetleges volt az állása, de a finomsága, kimunkáltsága is. Alacsony bőrsarokkal épült, a feje rendesen fekete bársonyból, zöld pöttyökkel. Úgy tudják, hogy a törökpapucsot leginkább szegedi szerb mesterek készítették. A formát kidolgozottabb, finomabb megmunkálásban mindenesetre máig megőrizte a férfiak, idősebb asszonyok számára készített és többféleképpen említett sarkatlan csoszapapucs, csuszapapucs, csuszlipapucs, Tápén csuszipapucs, továbbá a hagyományos alapformával egyező, de olykor már magasított sarkú, változatosan díszített magyarpapucs, parasztpapucs. Valamennyiük jellemző vonása, hogy egylábasok, vagyis fölcserélhetok, bármelyik lábon viselhetők. A magyarpapucs egyébként összefoglaló névként is máig használatos mindazon formák megjelölésére, amelyek alakjukra és díszítésükre nézve lényegében a szegedi hagyományt és ízlést Őrzik. A szegedi papucsosok annak idejében Arad, Temesvár, Nagykikinda, Zenta, Szabadka, Kistelek, Halas, Majsa, sőt Budapest, továbbá Hódmezővásárhely, Szentes, Orosháza, Csongrád, Eger, Kalocsa, Szekszárd, Baja országos vásáraira is eljártak. Portékáik igen kapósak voltak. Jellemző, hogy a régi, Szabadkán viselt és a szakmában szabadkai papucs néven ismert sarkatlan papucsformát a századforduló táján odaát is teljesen kiszorította a szegedi papucs, amelyet szabadkai asszonyok főleg vásárokon szereztek be a szegedi mesterektől. Ezért azután az odavaló papucsosok, akik a maguk munkájának nem tudták a kellő könnyedséget és szépséget megadni, szegedi papucsokból raktárt tartottak, és a maguké gyanánt adták el. A század elején fiatalabb szegedi papucsosok emiatt azután Szabadkára is költöztek. A papucsot rendesen készen szokták venni. Úgy tartják, ha az ember kezefeje belefér a papucs szájába, akkor a lábára is jó. Az is előfordul azonban, hogy rendelésre készül. Ilyenkor a mester mértéket vesz, vagyis megméri a talp hosszát és a lábfej bőségét. Ennyi elégséges. A papucsos mértékrendszere eltér a többi lábbeli készítőjétől. Hogy mi az alapja, már nem tudják megmondani. A számok, illetőleg méretek 0—18 között mozognak. A 0-ás papucs a 22, a 10-es a 35, a 11-es a 36—37, a 14-es a 40, a 15-Ös férfipapucs, másképpen embörpapucs a 43, a 18-as pedig a 46. méretnek felel meg. A szükséges bőrök, szattyánok beszerzése a múlt század utolsó évtizedeiben felsővárosi és rókusi tímároktól még közvetlenül történt. Később Scheinberger és Popper híres szegedi bőrgyára, vagyis a későbbi és mai Orion bőrgyár készített kiváló papucsbőröket. A két világháború között budapesti cégek közvetítésével különleges német és francia bőrökből is dolgoztak. Manapság jóminőségű magyar bőröket használnak. Szilárdságánál és finomságánál fogva legalkalmasabb a kecskebőr, áefejbűr gyanánt még birka- és borjúbőrt is szoktak használni. Talpnak legjobb a fiatal tehénbőr, főleg a nyak és a hasszél, vagyis a marhabőr nyak és has körüli része. A bőrkereskedők 341