Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Móra évekkel később még visszatér a Királynék papucsa című tárcájában

16 a nevezetes lábbelire. A szegedi papucs múltjának kutatásánál nyomatékosan méltányolnunk kell azt a körülményt, hogy a török hagyomány legmélyebben és leghuzamosabban a Délvidéken érvényesült, amelyet a Balkánról később bevándorló délszlávok is erősítenek.

17 Ebből érthető, hogy a papucsviselet az ország más tájain nem tudott annyira jellemzővé, általánossá válni, mint éppen itt: főleg a szegedi, mellette a sárközi magyarság, továbbá a szabadkai bunyevác nép, de általában a délvidéki parasztság körében. Máig nevezetes papucsos központok Baja, Kalocsa, Szekszárd és a török-ülte Eger, bár Szeged jelentőségével egyik sem mérkőzhetik. A szakmai és viseleti hagyománynak Szegeden igen réginek kell lennie, bár a XIX. század előtti szegedi papucskészítés egykorú megörökítésével céhiratokban eddig nem találkoztunk. Annál értékesebb tehát az az árszabás, amelyet Csongrád vármegye 1813-ban tartott közgyűlése alkalmával bocsátott ki, és amely lényegében elsősorban a szegedi ipari viszonyokat tükrözi. Ebben a jegyzékben a csizmadiák árszabásánál a következőket olvashatjuk : Férfi nagyobb Paputsnakpárja kordoványbul lft dettó annálkissebb 45 kr, dettó még kissebb 40 kr. Egy pár asszonyi akár fekete, akár színes tsinosabban készült steklis Paputs 1 ft 15 kr, dettó annál kissebb 1 ft. A német vargák árszabásában viszont ezeket találjuk: Fekete börbül egy pár Asszony paputs 1 ft. 10, 12 esztendős leány gyermeknek 51 kr. 3, 4, 5, 6 esztendősnek 30 kr. Egy pár nagyobb paputsnak talpért, bélésért és varrásért a gazda adván hozzá a fölsőbőrt, a Vargának fizetni fog 45 kr. A szegedi finom tímárok, népiesen tabakosok régebben, a múlt század derekán mellékesen szintén foglalkoztak papucs varrásával. Erről Tömörkény ad hírt :

18 „Ami még leginkább megmarad, az az asszony lábakra alkalmatos papucs. Ezt régente szintén külön készítette a finom tímár, a tabakos, de ma már ez is csak átvedlik gyári munkává. Azonban föntmaradt és még sokáig fönn fog maradni, mert igen alkalmas lábbeli. Asszonyon pedig különösen tetszetős és kackiásan kopognak benne végig az utcákon." Mindezeket összefoglalva: a múlt század első felében még nincs különálló papucsosipar. Ezt ma élő, idős mesterek is még így tudják. Bizonyos tehát, hogy külön iparágként éspedig a csizmadia szakmából kifejlődve, csak a múlt század derekán kezd bontakozni. Más jellegzetes és nagyhírű szegedi mesterségekkel, így a talicskás, késes, fa-, paprika- és szalámiiparral egyetemben ugyanazon társadalmi és gazdasági tényezők hatására kezdett virágzani, és vált Szeged egyik ipari, sőt iparművészeti jellegzetességévé. A szegedi papucsosok biztos emlékezete szerint iparuk a múlt század ötvenes évei táján különül el a régi, nagymúltú csizmadiamesterségből. Sajátos módon egy tőrülmetszett népi lábbeli virágzása, rendszeres viselete szorosan összefügg a modern városi civilizáció kibontakozásával, nevezetesen Szegednek a múlt század derekán meginduló és az 1879. évi nagy árvíz után teljesedő kikövezésével. Azelőtt ugyanis az utakat borító feneketlen sár miatt az asszonynépek is csizmában, bocskorban jártak. A cipót, az egykorú bennszülött német polgárság viseletét még idegenszerűnek 16 Móra F., Királynék papucsa. Délm. 1929, 225. sz. — írói műhelyére jellemző, szinte megszokott módon a már említett, öt évvel előbb megjelent tárcájának egyes részleteit is beleépíti előadásába. Hozzáfűzi még, hogy a papucs csakugyan átkerült a múzeumba, ahol kiállították, de „teremátrendezés miatt a papucs nem látható". Ennek azonban sajnos, sem a múzeum leltárában, sem a szegediek emlékezetében semmi nyoma. Lehetséges, hogy Móra is nagyot hallgatott a papucs további sorsa felől. 17 Fél E., Délszláv kölcsönhatások a Sárköz népviseletében. Délvidéki Szemle 1943, 72. 18 Rónasági csodák. 203. 338