Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A céh jellegzetes ünnepe volt a ládakísérés, vagyis a céhládának vízkereszt táján történő céhválasztás után az új céhmesterhez való ünnepélyes átvitele. Fényesen megülték a farsangot és űrnapját, továbbá a céhpatrónus ünnepét. Ezt a kiadások is mutatják. Jellegükről sajnos nem maradtak följegyzések. Jegyezzük még meg, hogy a szegedi magyarvargák leginkább Fölsővároson dolgoztak. Ezt ennek a városrésznek magasabb fogyasztói színvonala, polgárosultabb A tímárok céhzászlója (MFM) környezete mellett a tabáni töröktímárság hagyományai is magyarázzák. Érthető, hogy a megalakuló, egyelőre anyagi gondokkal küszködő céh éppen az ősi felsővárosi Szent György-plébániatemplomtól kölcsönöz 200 forintot, amit azonban hamarosan visszatérít. Az utolsó céhmester (1873) Kálmán Antal volt. Híresebb mestertársai, akiknek nevét még hallottuk: Szekerke József, Takács János, Hubert Antal, Stemler György, Kálmán Ferenc. A régi árszabások részletező tételeiből az tűnik ki, hogy a magukat akár magyarakár némettímár néven emlegető mesterek kizárólag bőrök cserzésével, feldolgozásával foglalkoztak, majd csizmadiáknak, szíjjártóknak, nyergeseknek, kesztyűsöknek adták el. A vargák viszont a bőrcserzés, kikészítés mellett, bizonyos lábbeliket is szabtak. így a magyarvargák bocskort, sarut, bakkancsot készítettek, a németvargák pedig a finomabb saru, papucs, cipő varrásában jeleskedtek. 317