Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

„Most — folytatja Kovács — egy hálózatos feketefékető borul a fejre, mely elölről olykor csipkés és a hátrakötött kendő alól kikandikál. Ezután jön szorosan a fejre és a fejhez alkalmazkodólag kötött kendő, mely háromszöglet formára hajtatik, és a kontyot is elborítva, hátulról egy széles csúcsba nyúlik le. Ennek kutya nyelve a tréfás tápai neve. A két vége a kontyon át csokorra köttetik. Az így bekötött fejjel, vagyis hátrakötött fejjel van a menyecske a ház körül vagy akkor, ha ünnepélyesen tánchelyen vagy lakodalmakban van, és leveszi a selyem felső kendőt, amellyel viszont — mint mondani szokták — előre köti be a fejit". A régebben hátrakötő kendő, kerekkendő néven is emlegetett kontykendőnek másik újabb, fityula néven is ismert alakja az, amikor egy-egy ügyeskezű asszony hozzászabja viselőjének fejéhez és állandó formát ad keménypapírból való béléssel neki. Ezt egyszerűen csak a fejre, illetőleg féketőre kell borítani, és szabadon mozgó végeinél fogva lekötni. Színe valamikor viselőjének korához is alkalmazkodott. A menyecskéké világos volt. Az újasszony első kontyát a menyasszonykötő anyagából szokták régebben készíteni. A kontyviseletnek egyik régebbi, eltűnt módjára, fajtájára saroglyás konty néven emlékeznek. Egy 1748. évi tanácsi jegyzőkönyvben, Bajmóczy Katalin hagytékában olvasható: arany homlok kötő 20 forint. Ugyanott 1772. Egy fekete bársony arany csipkés németh fékető. Rendeltetését nem ismerjük. — Cserzy Mihály örökítette meg

123 a kecskeméti tarajos főkötő emlékezetét, amelyet a múlt század első felében előkelő szegedi polgárasszonyok hordtak. A halott tápai asszonyt máig kóróra tekert hajjal temetik el. A konty fölé kerül a kendő, fejrevaló kendő, tápaiasan férevaló kendő, amelyhez az asszonynép egyéb döntő viseleti változások mellett is máig ragaszkodik. Lakodalmi ajándékul a menyasszony régebben 20—30 fejrevaló selyemkendőt is kapott, amely rendesen világos virágdíszes volt. Annak a kendőnek, amellyel az újasszony először köti be a fejét, elsőkendő а tápai neve. Ezzel édesanyja ajándékozta meg. Tréfás alsótanyai neve kötőfék. Amit viszont о vett és ajándékozott Tápén a napának: a napamasszonykendő. Ahogy korosodott az asszony, úgy sötétedett a kendője, végülis sima fekete lett. Említsük még itt meg, hogy a századforduló tájáig a gyászoló család fekete selyemkendőt vett a legközelebbi asszonyrokonoknak, akik a gyászmisén, temetésen ezt a kendőt kötötték a fejükre. Ez volt a gyászkendő. Ezzel szemben bizonyos napokon, így húsvétkor, Mária-ünnepeken, búcsújárva még nemrégen is a legöregebb tápai asszony is fehérszínű kendőt kötött a fejére. Ez valamikor nyilván általános hagyomány volt a szegedi tájon. A fejre való kendőnek egyébként anyag, szín szerint számos fajtáját ismerik, illetőleg emlegetik. A bariskás kendő cifra mustrájú fejkendő volt, a gyapotszövetből készült hajdani cickendő, továbbá a régi mákoskendő, tápaiak ajkán gácskendő: vastag, rojtos fejkendő, fekete alapon apró, mákszerű, sűrű pöttyökkel. Kasmírból való, rojtosszélű, finom fejkendő a zsanérkendő, másként zsaniliakendő. A pipikendő, pipiszőrös kendő „szőrszövetből való fehérpöttyös piros kendo" volt a múlt században. A régebben viselt rojtos fejkendő egyik fajtájának ternókendő volt a nyilván gyári eredetű neve. A Tirolban szőtt lenvászonkendőt, tilorkendő, tápaiasan télorkendő néven emlegették. A fátyolkendő, másként szitakendő nyári könnyű, fátyolszerű fejkendő. A mohárkendő szintén könnyű habselyem (moiré) kendő. 123 Ért. 1906, 215. Cserzy. 302