Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A szegedi népviseletnek —- főleg a céhiratok, régi árszabások, végrendeletek adataiból — a XVIII. században már számos sajátossága fölismerhető. Világosan elkülöníthető a parasztviselet, vagyis a hagyományos, jelentós mértékben még a helyi önellátásra (vászon, bőr) támaszkodó népviselet, továbbá a színesebb polgárviselet, amely a nemesi öltözködésből, sot idegen kordivatokból is számos elemet: anyagot, formát magába olvaszt. Mondanunk sem kell, hogy a parasztviselet és polgárviselet állandó kölcsönhatásban áll egymással. A helyi hagyomány olyan eleven és parancsoló ezekben az időkben, hogy a polgárviselet sokszor alkalmazkodik hozzá, főleg amikor az idegen elemek asszimilációjáról van szó, másfelől pedig a parasztviseletbe is a polgári öltözködésnek számos stíluseleme ötvöződik bele. Kovács János írja

12 a XIX. század elejéig visszanyúló emlékezések nyomán : „Szegeden a felső- és alsóvárosi törzslakosságnak egymásétól elütő viseletén kívül itt a német iparosoknak, a rác és dalmata (bunyevác) lakosságnak egészen külön népviseletük volt, a céhek pedig valamennyien elütőleg öltözködtek a többi lakosoktól, s ezen öltözködésük annyira állandó karakterrel bírt, hogy napjainkig meg lehetett ismerni az érdemes csizmadia, szabó, vagy szűcs céhhez tartozó öregeket, férfit és nőt egyaránt, sőt a legényt, meg nagyobbára a leányzókat is." A férfiviselet természetesen konzervatívabbnak tetszik, a nó'ké szívesebben követi a divatot, de ugyanakkor körülbelül a századfordulóig számos archaikus hagyományt is megőrzött. Kétségtelen, hogy a férfiviseletet, a polgárság öltözködési módját a hatósági előírások is szigorúbban megszabták, mint a nőkét. Ez a különbség a viseleti iparban egészen a céhesség bomlásáig, sőt még bizonyos nyomokban máig visszatükröződik. Hosszú időkön át elevenen elvált ugyanis a magyarszabó és némötszabó, a magyartímár, illetőleg némöttímár, a magyarszűcs, illetőleg némötszűcs, a magyarvarga, illetőleg némötvarga, nemkülönben a magyar csizmadia, bocskoros és papucsos, illetőleg német cipész mesteiség, továbbá a háziiparként űzött vászonszövés, illetőleg meghonosodott takács mesterség, bevándorolt kékfestőipar egymástól. A magyar mesterségek, elsősorban a színmagyar, paraszti sorban élő polgárságnak, főleg Alsóváros gazdatársadalmának, a népesedni kezdő szállások pásztorainak, majd a tanyák földmíves népének, továbbá a halászoknak, vízenjáróknak dolgoznak. Ezeknek élete, munkája jórészt kint a szabadban telik el, és így az időjáráshoz és fizikai foglalkozáshoz, vagyis a helyi környezethez és követelményekhez alkalmazkodó, kiérett viseleti hagyományuk van. A némöt jelzővel illetett szakmák a műveltebb, de azért a szegedi világban bizonyos mértékben még benne gyökerező, részben hozzá asszimilálódó iparos, kereskedő, hivatalviselő rétegeknek finomultabb igényeit elégítik ki, és a változékonyabb divatot, a nyugati ízlés beáramlását tükrözik. Ez az ízlésforma a szegedi nép vagyonosodásával mind egyetemesebbé válik és túllép a műveltebb Palánk és gazdagabb Felsőváros helyi határain. Természetesen még mintegy jó száz évig a divat illeszkedik a hagyományba, amelynek ellenálló és asszimiláló ereje még eleven. A XX. század elején indul meg e kettősség bomlása. A divatáramlatok mind döntőbben érvényesülnek, de teljesen győzni voltaképpen még máig sem tudtak. A polgárságba való fölvételt már a XVIII. században iparkodtak a polgárruha viseletéhez kötni. így tudjuk, hogy az 1790. évben, a II. József halálát követő nagy nemzeti föllángolás idején a Város bandériumának tisztjei zöld mentét, vörös nadrágot és nyestes kalapot, a kivonuló felsővárosi polgárok világoskék, az alsóvárosiak pedig sötétkék, rókaprémes ruházatot viseltek.

13 12 Kovács 209. 13 Reizner III, HO. 253