Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Könnyebb teleken történt a lulázás, a tiszai jégtörésnek sajátos módja. „Akkor van rá szükség — írja a szemtanú Tömörkény

40 — ha a zajló jég a vízen valahol megáll. Leginkább kanyarulatoknál szokta azt tenni, hol megtorlódik a szotyék, összeáll és gátul van mindennek. Szabad a víz fölötte is, szabad alatta is, de útban áll a befagyott darab. Rossz az mindennek és baj mindenfelől. Mert az alsó vége nem fagy a jégnek, a fölseje pedig egyre nő, hogy az úszó táblák hozzá csapódnak. Ilyenek szoktak a beállás, vagyis befagyás okai lenni, és kora áradáskor veszedelmül szolgálhatnak. Nincs hát ennek más módja, mint elpusztítani onnan a jeget. Útnak indítani valahogy, akárhogy. Próbálták robbantásokkal is, de biz nem sokat ért. A dinamit szakított akkora lyukat a jégen, hogy egy jó vastag csibukszár belefért, de más látszatja nemigen volt. Csak visszatértek aztán a régi módhoz, kezdtek lulázni. Mi ez? Nagy keményfa ladikokba beleül tíz-tíz ember, s föleveznek a jég alsó végéhez. Ott a jégre ugrál mind, csak egy marad a ladikban. A többi megfogja a ladik szélét, s dereka formáig kihúzza a jégre. Akkor megmarkolják, fölemelik, s teljes erővel megint lecsapják, míg csak alattuk a jég be nem szakadt. Ilyenkor abban a pillanatban be kell ugrani a csónakba, már annak, aki ott nem akar veszni a jég között. S így folytatják a munkát, amely ha lassú is, de biztos. Közben játszanak az ezer halállal, mert aki a leszakadás szempillantásában el nem kapja a csolnak szélét, s bele nem löki magát, az ott veszett. Úszni pedig nemigen tud egy sem." A lulázással az 1869. és 1878. évi árvízveszedelmek idején a hatóságok is éltek. Olykor még manapság is sor kerül rá.

41 A jeles napoknál bővebben is elmondjuk azt a hagyományt, hogy Gergely (márc. 12.) azt mondta Mátyásnak (febr. 24), ha az ő helyében volna, olyan hideget hozna, hogy kifagyasztaná a borjút a tehénből. Mátyás erre azzal védekezett, hogy nem teheti, mert már nem úr: Péter (febr. 22) fölszedte előtte a csóvát. Csakugyan az Üszögös Szent Péter napja táján a jég már lazulni, engedni kezd: a révészek ilyenkor a csóvákat már fölszedték. Ezzel is jelezték, hogy most már veszélyessé vált a vízen való átkelés. „Néha olyan a jégzajlás — írja Tömörkény

42 — hogy rettenetes az. Aki látott már a zajlásban ott feledett vízimalmot, amit a jég úgy szelt kettőbe, hogy a fűrészgyár vasai sem tehették volna különben, az tudja csak, hogy mi az, mikor tiszai és marosi jegek egymásba érvén, harsognak, ropognak, recsegnek, mintha az ítéletnapon citoráznának az angyalok." 40 Új bor idején. 25. 41 Reizner II, 262, 310. 42 Vízenjárók. 35; Bazsarózsák. 176. 23