Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

MÉZESKALÁCSOSOK Sajnos, a szegedi mézeskalácsos, régiesen bábsütő mesterség teljesen kihalt, már hírmondója sincs. Virágzása idején még íróink között sem akadt, aki figyelmére méltatta volna. 1952 táján szótárírás közben, fölkerestük Kiss Pált, továbbá özvegy Kónya Illésnét, a szakma utolsó szegedi képviselőit, de furcsa gyanakvásból szinte minden fölvilágosítást megtagadtak. így csak töredékekről, fó'leg pedig emlékekröl tudunk beszámolni. Nem tudjuk, hogy a mézeskalácsosok melyik szegedi céhbe tartoztak, mert Reizner János szerint önálló céhük nem is volt. Kutatásaink során nem találtunk semmiféle forrásként felhasználható utalást rájuk. Ferenczi János jegyezte föl (1872) a következő' szóláshasonlatot : farba rúgta, mint Kajblinger a legyet. Meg is magyarázza: „az öreg Kajblinger mézeskalácsos vala, és midó'n munkája közben szerfölött háborgatták a legyek, lábával rugdosa feléjük. A hamiskodó legények ráfogták, hogy farba rúgja még a legyeket is." A századforduló táján Kó'rösi Lajos volt a legismertebb szegedi mester. A múzeum számos szép bábsüto formát Őriz. Kovács János írja le készítményeiket, sajnos nagyon szűkszavúan. Ezek: a ló, lovas, szív, buba, kard. Ennyinél természetesen több is volt. Megemlíti, hogy a bábokat sajátos módon díszítették, eicolták is. Azokat a piros és fehér hullámzó vonalakat emlegették eicolás néven, amelyek a mézeskalácsot díszítik. Hallottuk, hogy a készülő' mézeskalács egyik masszájának debreceni tészta volt a neve, ami föltétlenül az országoshírű debreceni bábsütéssel való szakmai kapcsolatra vall. Hangsúlyoznunk kell, hogy az alsóvárosi búcsújáróhely egymagában is lehetővé tette a szakma hajdani jelentós virágzását. Régebben ugyanis a búcsúfia leginkább vagy a kegyképet ábrázoló szentkép, vagypedig — főleg gyerekek számára — mézeskalácsból formált olvasó, majd egyéb alak volt. Erre még visszatérünk, amikor a búcsújárásról beszélünk. Mézeskalácsos készítette az offer, ofera néven emlegetett viasztárgyakat (kéz, láb, szem, szív, gyerek stb.) is, amelyeket a hívek még a század elején is kérelmük szimbólumaként az alsóvárosi kegykép elé helyezett hatalmas kosarakba vetettek. Ezekből azután a barátok később gyertyát öntöttek a templom számára. A szokás mágikus-szakrális hátteréről megfelelő helyen még szintén szó esik. Vegyük ehhez még hozzá, hogy a viaszgyertyát is mézeskalácsosok készítették. Szakrális célokra, felajánlásokra, szentelésre ősi hiedelem, illetőleg hagyomány értelmében csak a szűziesnek tartott méhek serénységéből készült viaszgyertya volt méltó. Ez magyarázza azután, hogy még századunk első évtizedeiben is a szegedi mézeskalácsosok felütötték sátraikat az alsóvárosi templom mellett a következő napokon: Gyertyaszentelő Boldogasszony, nagypéntek, János és Pál (jún. 26), továbbá Havi 221