Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

egy pipa dohányt. Akinek jól van a sora, könnyen pipál. A haszontalan fickó, jómadár más neve : jópipa. Ami nem igaz : mesebeszéd, pipafüst. Találós kérdés : télön, nyáron fűlik, mégse melegszünk mellette. Játékos szóhabarlat, amelybe beletörik az ember nyelve : pipakupak, papkalap. A pipálás mellett való beszélgetésnek pipaszó, a kubikosok, aratók munka közben való rövid pihenőjének pipahuja a neve. Ez addig tart, amíg egy pipa dohányt el nem szívnak. A pipa olykor az egészséget is szolgálta. Égő pipára beléndekmagot raktak, hogy belélegzett füstje szüntesse meg a fogfájást. Csak ilyenkor került rendes fehérnép szájába pipa. Szóljunk arról is, hogy ínségben, háborús időkben dohány helyett az embernép krumplibokor szárított és összetört levelét, szárított konkolyt szokott pipálni. * Most pedig nézzük magát a pipálást. A belevaló szűzdohány rendesen levelesdohány volt, amelynek titokban végzett vágása a pipás embernek különös örömet, ünnepi passziót jelentett. Csaplár Benedek az egyszeri fölvágásra összegyűrt dohánylevélnek tűret nevét is hallotta. A dohányvágás szertartása zárt ajtók mögött ment végbe. A dohányvágó keményfadeszkából készített, gillotinszerű vágószerkezettel ellátott lap volt. Tömörkény István tanyai késfa nevét is hallotta. Egyszerű fajtája a dohányvágókés néven emlegetett, nyélbe erősített elhasznált kaszanyél. Módosabb házaknál volt dohányszita is. Ez egymásra illeszthető kettős szita, amelynek felső, sodronyszövetű részében tartották a dohányt. Ennek pora, a tubák az alsó, hólyaggal ellátott részbe hullott alá. Az oldalát sokszor színezték és rézfejű szöggel is kiverték. A dohánytartó faedénynek temesközi neve kúti, dohányoskuti. Ismeretes, hogy a kúti török jövevényszó a szegedi népnyelvben. Egyébként födeles cserépedényt is használtak erre a célra. Ezekből került azután napi fogyasztásra a zsebben hordott zacskóba. A dohányzacskó harisnyaszárból, disznóhólyagból, ürgebőrből, kostökből készült. Abból, ami éppen elérhető. A kostököt a szűcs valamikor szépen ki is sallangozta, hímezte. Ez a szokás egyébként már régen elmúlt. Maga a pipa is már inkább a múlté. Siető korunkban egyszerű emberek sem érnek rá nyugodtan, mintegy szemlélődve pipálni. Anyaga szerint van cseréppipa és tajtékpipa. Az agyagból égetett cseréppipának volt selmeci és debreceni fajtája.

171 A régi szegedi példabeszéd szerint Döbröcönbe pipáért, Szögedébe dohányért. Akadt azonban számos, pipás néven is emlegetett szegedi fazekas, aki kitűnő cseréppipát készített. A megfelelő agyagnak pipaagyag volt a szakmai neve. Erről már közelebbit nem sikerült megtudnunk. Tajtékkoből készült az ünneplő, polgáros, jógazdás tajtékpipa, amelyet annál értékesebbnek tartottak, minél barnábbra érett. Ez rendszeres hosszú, türelmes szívással következett be. A kő egyik fajtájának tűkörtajték volt a neve. Olcsó tajtékszerű anyagból készült régebben a paszúrpipa,

112 Ha a tajtékpipa megrepedt, kettétört, akkor a pipacínöző hozta rendbe. 171 Hajnali sötétben. 366. 172 Cserzy M., Kint a pusztán. 143. 202