Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Ebéd végén fohászkodás: hallá Istennek! Gyerekkel így mondatják: hallá Istennek, jól tartott a Jézuska. A felnőttek magukban végzett alsóvárosi imádságának zsoltárszövege : adjunk hallát az Úrnak, mert ű jó és irgalmassága örökké tart. Alsótanyaiak imádsága : hallá Istennek, jól tartott a Jézuska. Adjon mindön szűkölködő szögényöknek, árváknak, özvegyöknek, énnéköm is édös Jézusom. Az imádság sokszor már az evés végén is elmarad, de a keresztvetés különösen idősek körében még él. A kalap ezután ismét visszakerül a férfinép fejére. Evés végén a fogat körömmel, bicskaheggyel, megfaragott gyufaszállal, cirokseprő szálával szokás kitisztítani. Tanyán használatos még a glédicstüsök is. * Tekintsük most meg, főleg Tömörkény látása után, azoknak az egyszerű embereknek ebédjét, akiknek a vasárnap és ünnep kivételével nem volt, nincs módjuk családjuknak meghitt közösségében ebédelni. Tömörkény fölülmúlhatatlan szemléletesseggel örökíti meg a régi napszámosok, építőmunkások, városi szegényemberek ebédjét:

157 „A munka még áll az épületnél, de a dél már közeleg, a nap magasan áll. A munkás kezdi érezni, hogy éhes, és várja, hogy mikor húzzák a levesmarsot. Bár neki nem a toronyban húzzák, mert a toronyóráknak különféle járása van... Ennélfogva, hogy tévedés ne eshessen, a pontos időben kezdenek verni egy karó oldalán egy vasdarabot valami akasztóvassal. Az ácsok, téglahordók, kőművesek, a fuvarosok erre mind megállnak... Mikor a delet zörgeti a vas, asszonyok szoktak előjönni az utcákon, akik hozzák az emberüknek az ebédet. Vagy a fehér kosárban, vagy amabban a feketében, a födelesben, ami már urasabb állapot. De hozzák kosár vagy garaboly nélkül is, tiszta fehér kendőbe van bekötve a szilke, kinek milyen a módja... Ez így dukál. A poros, meszes, kopott munkásgúnyájú ember mellé, hol egy kis ülőhelyet vagy árnyékot találnak, így kiöltözködve telepszik le az asszony. Mellé nemigen, hanem leginkább szemközt vele. Csönd van. Az asszony néz az emberre, az ember hallgatag... A fuvarosember — írja tovább Tömörkény — délben leginkább száraz eledellel él, annak nem hordja utána az asszony az ételt. Ez onnan van, mert nem is lehet. Mert nem tudhatja, hol éri az embert a dél. Ott-e ahol fölrakodik, vagy amott, ahol a téglát lerakja. A fuvarosnak az eledele ennélfogva vele van. Piros kendőben szokott lenni, és föl van kötve a lónak a hámjára, a hátallószíjnak a karikájára. Kenyér van benne, meg leginkább szalonna, olykor kolbászdarab. Olykor pedig nem más, mint kenyér, de nem sok." A mezőn dolgozó alsóvárosi, tápai ember szorgos dologidőben szintén csak este ehetik meleget, napközben szárazon él. Ha a távolságok elérhetők, akkor aratás, hordás idején azonban a kintiek is meleget kapnak, amelyet valamelyik serdülő gyerek visz ki, olykor kocsin is, hozzájuk. A forró leves : főleg bab, krumplisgaluska cserépköcsögbe, újabban fölül fogantyúval ellátott, zománcozott bádogkannába kerül. A szárazfőzelék tálba, kaszrojba, főtt füstölt hússal a tetején, amelyet éppen ezekre az időkre tartogatnak. Kocsin az ételt kosárba ágyazzák és még szalmával is körülbélelik. A gyalogos ételhordás közeli földre, szérűskertbe, kendőbe kötve, garabolyba rakva történik. Az aratók, gabonahordók, cséplőmunkások helyszínen készült ebédjéről, a gyerekágyas asszonynak vitt ételről a megfelelő helyen még majd megemlékezünk. Otthonuktól huzamosabb ideig távolélő, főleg arató-, kubikos-, nádvágó-, gyékényvágóbandák 5—6 tagja, lehetőleg egy kunyhóbeliek össze szoktak állani és mint mondják: egy bokrácson vannak. Vagy egymást váltogatva szoktak főzni, vagy pedig közös egyezség szerint, állandó szakács válik ki közülük, aki az étel ízét jól meg tudja adni. Természetesen legtöbbször csak gyorsan készülő ételeket: paprikáskrumplit, krumplistarhonyát, pörkölttarhonyát, suhantékos tésztalevest főztek. 157 Új bor idején. 220. 197