Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Az APRÓJÓSZÁG, vagyis a galamb, tyúk, kacsa, liba, pulyka tartásáról, neveléséről, fogyasztásáról a régi szegedi források alig emlékeznek meg. Ennek nyilvánvaló oka az, hogy a baromfi nem volt számosállat. Adót nem vetettek ki rá, az asszonynép a ház körül foglalkozott vele. Nem szerepel tehát a tizedszolgáltatások között sem. Inkább anekdotikus érdekessége van annak a vallomásnak, amelyet a kun puszták pőrében egyik tanú obsitosi nagyotmondással tett a dorozsmaiak javára : a szegediek tyúkja sem mehet ki, hogy ha csak a dorosmai földre ki nem megyén. A boszorkánypörökben a tojás, régiesen tyúkmony a praktikák között sűrűn előTordul. Az aprójószág elsősorban a fehérnépnek és gyerekeknek kedves. A szegedi férfiak különösen a levesét szívesen megeszik ugyan, de nem lelkesednek érte, mert könnyűnek találják, hamar megéheznek tőle. Ösztönös okossággal azonban a gyerekágyas asszonynak komaasszonya, szomszédai, rokonai a komacsésze, komabögre néven emlegetett díszesebb cserép- illetőleg porcelán edényekben elsősorban tyúklevest, sülttyúkot szoktak vinni. Leginkább a leves és paprikás járja.

105 A levesben kifőtt húst olykor paradicsommártásba, vagy hagymaposzorába vetik. A kirántott csirke már a polgári konyha hatása, de ez inkább csak betegnek készül, mert szaporátlan ételnek tartják. A csirkelevesbe készített, ujjal beleszaggatott tésztának, illetőleg az egész ételnek csirkecsipött a neve. Ez is inkább betegnek, gyerekágyasnak való. Sokan kedvelik a galambhúst. Jó erős galambleves és galambpaprikás készül belőle. Mindkettőbe csipött, azaz csipetke dukál. A kacsa, szegediesen kacsa nevelésével közeli tócsák, vízállások, vizes árkok mellett találkozunk. A Városban erre leginkább Rókus, már említett régi nevén a Kukoricaváros volt a legalkalmasabb, amely még a nagyvíz előtt tele volt kácsafészök néven is emlegetett vízállásokkal, nádasokkal, páskom nevezetű kis zöld tisztásokkal. így vált Rókuson lehetővé egészen századunk közepéig egy külön asszonyi szabad iparág, a kácsavágás. A kácsavágó néven tisztelt kofaasszonyok naponta frissen föltisztított és darabokra vágott, olykor tömött aprójószágot, továbbá külön zsírját, máját, illetőleg töpörtőjét árulták a szegedi piacon. A kacsa a szegedi szóláshagyományban is helyet kapott. így az olyan emberre, aki sokat és terjengősen beszél, ezt mondják: kacsát övött vele az édesanyja. Aki az ételt mohón falja : nyeli, mint kacsa a nokedlit. Kissé vaskosabb szólás a folyton fecsegő emberre : úgy jár a szája, mint a kacsapicsa. A mindenkit letorkoló fehérnépnek : akkora a szája, mint kácsavágó Rebáné valaga. A rókusi Reba néni századunk első évtizedeiben híres kácsavágó volt, de talán még híresebb hallatlan kövérségéről. Nem fért a villamosra, konflisra. Mindig gyalogosan csoszogott a piacra, példabeszédbe került testi súlyával. Hatalmas vevőköre volt, az eladnivalót mások hozták be a sátra alá. A kácsatojás tésztagyúráshoz, rántottának, a kácsazsír pedig kalács sütésénél kedves. Népünk a libáért nem lelkesedik, de városi úrfélék kedvéért mégis nevelik, majd megtömve viszik a piacra. Ha a családban van Márton, akkor itt a névnapon asztalra kerül a Márton lúdja,

106 amelynek régebben nyilván nagyobb keletje volt. 105 A tűzhely kérdései. SzN. 1911, 145. sz. 106 Kálmány II, 198. 171