Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
hálálni. Móvában ez így megy. Az egymáson való segítség neve: móva. Fizetés nem jár érte, de illik ételt adni a segítségnek. Nono. Muladi szomszédtól is áthozzák a bográcsot. Csak Hanvainé aggodalmaskodik: — Hátha az orvos elásatja a húst? — Hát — mondják az emberek — akkor is ki lőhet fordítani a bográcsbul. Ez igaz. De jóformán még meg sem főtt az étel, jön az állati doktor... Kést vesz elő és belehasít a Bimbóba hol itt, hol ott. Az emberek szótalan tiszteletadással nézik,mert szép a tudomány... Azt mondja a doktor, hogy szívbaja volt a Bimbónak... Egészen bátran meg lehet enni." Az ünnepi ökörsütés valamikor Szeged városában sem lehetett ismeretlen. Nagy Mátyás takácsmester mintakönyvének vegyes bejegyzései között olvassuk: „1832 4dik Mártiusba sütötték az egész ökröt húshagyó vasárnap Ferentz Tsászárunk örömire 40 esztendó's meg koronáztatásának emlékezetére Szegeden." Jegyezzük meg Tömörkény nyomán, hogy annak a jószágnak, leginkább bikának húsából, amely embert ölt, és amelyet mindjárt agyon is vernek, nem szoktak enni. Ha a család lakodalomra készül, akkor — mint mondottuk — eló'fordul, hogy fejlett borjút, fiatal tehenet tartogatnak és vágnak le a lakodalmat megelőző nap. Ezt a munkát olykor tapasztalt, hozzáértő' férfi, esetleg mészáros végzi. Ilyenkor lakodalomdélben, azaz az esküvő napjának ebédjére, amikor még csak a közvetlenebb hozzátartozók vannak jelen, elsó' fogásként pacalleves kerül az asztalra. Ezt egyesek nagyon is ünnepi eledelnek tartják. A lakodalomra levágott borjú, marha húsából leves, paprikás, reggelire pedig a később jellemzendó' álláskocsonnya fő, amelyet a maradék fagyospaprikás mellett adnak föl, elsősorban a násznagy asztalára. Eladásra csak anyagi szorultságban kerül sor, vagypedig akkor, ha a tehén elapadt és meddővé vált. A mészárosok még pár évtizede is végigjárták a vásárokat, tanyákat, hogy vágómarha, azaz vágásra szánt marha kerüljön kezükre. Régebben a pusztákon kissé föl is hizlalták. Említettük már, hogy a Vágó, régebbi nevén Vágójárás csorvai marhajárás volt, amelyet valamikor mészárosok béreltek vágni való marhák legelőjéül. A tanyákon portyázó mészárosok olyan kocsist szoktak fogadni, aki jól ismeri a tanyai népet, utakat, megszálló helyeket. „Balga lélek gondolja csak úgy — írja csöndes mosolygással Tömörkény 95 — hogy elég a marhát taglóval fejbeütni, aztán a húsát jó pénzért kimérni, mivelhogy meg is kell azt előbb szerezni és járni utánuk, akár csak a szép lány után, mikor hol szájfájásba, hol körömfájásba vannak elegyedve." Hudoba József kisteleki öreg gulyás, akinek apja, öregapja, egész nemzetsége pásztorember volt, mesélte, hogy nem várták meg a sérült marha pusztulását. Ha pedig már nagyon ráéheztek a húsra, akkor egy-egy szopós borjúnak, sőt jómódú gazda tehenének levágására is éjszakának évadján sor került. Jutott is, maradt is, a gazda nem csapott patáliát. Tudta, hogy pásztorokkal nem jó ujjat húzni. A gulyások késsel vágták el a jószág nyakát, esetleg agyonütötték, majd megnyúzták. A bőrt besózták, fára terítették, hogy a gazdának elszámoljanak vele. Olykor el is adták. A vérét eleresztették, a kutyák nyalták föl. A zsigert eldobták. Orvosi vizsgálattal ritkán bajoskodtak. A pacalt mésszel mosták föl. A húst fölszedték, megfőzték. Volt ilyenkor nagy vendégség, amelyre a közelben legeltető, más bokorbeli pásztorokat, juhászokat is meghívták. A maradékot gyékényponyvára terítették és napon szárították. Ha még szükséges volt, a feleség otthon a húst tepsibe rakta, és kemencében folytatta a szárítást. Olykor 70—80 kg száraz, porhanyós hús is lógott a kamrába akasztott zsákban. A marha 95 Homokos világ. 16. 164
