Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
A kukorica Szegeden nyilván a XVIII. században honosodott meg. Termesztésével legelőször Rókus népe kezdett foglalkozni. Innen e fiatal városrésznek már máshol szóbakerült, régi tréfás Kukoricaváros, lakóinak kukoricapolgár elnevezése. A kukorica tette lehetővé a rókusi disznóhízlalást, ebből pedig a világhírű szegedi szalámigyártás kibontakozását. Másfelől a kukorica hamarosan beletagolódik az emberi táplálkozás hagyományos rendjébe is. Sokféleképpen fogyasztják, mint országszerte máshol is. Nyáron a gyönge kukoricát csövestül főzik, olykor nyársra húzva, tanyán héjastul tűzbe rakva megsütik. A gyönge főtt kukoricát utcán is árusítják. „Keresni szoktuk — írja 41 Tömörkény — a régi várost, amelyben az utcasarkokon fehér kendővel borított talicskákban, kosarakban árulták az öregasszonyok a főtt kukoricát." Ez a hagyomány sajátosképpen napjainkban újjászületett. Télen a szemes kukoricát szokták főzni. Levét cukorral édesítve, köhögésről hatásos szernek tartják. Főzésére újév napján biztosan sor kerül, mert a kölesről áthagyományozódott régi hiedelem szerint így majd sok ércpénz jön a házhoz az egész évben. Az újkígyósi vöröscsutkatea vörös színű kukoricacsutkából szintén köhögésről jó. A kukorica pattogatása főleg a nagyböjti időszakban, leginkább nagypéntek délután történik. Ilyenkor a Kálvária felé vezető úton régebben árulni is szokták. Tápén elteszik és hideglelésről nyelik. A pattogatott kukoricát cérnára fűzve olykor a falra is felakasztják. Szokták vele a lakodalmi sátort is díszíteni. Pattogatás közben nagyokat kell nevetni, hogy minden szem kipattanjon. A kipattogott szem virágos, ami pedig nem pattogott ki, az meg cipős. Mint mondottuk, árulni is szokták. Tömörkény a pattogatott kukoricának egyébként tréfás pandúrszar nevét is hallotta. A kukoricalüszt nemcsak a szegényes konyhán, hanem különlegességként jobbmódúaknál is megtalálható. Sokan szeretik a belőle készült eledeleket. A kukoricakinyér, másként málékinyér sütésére mindenesetre Ínséges időkben sor kerül. Olykor tepsiben is sütik. Közkedvelt a kukoricagaluskaleves, tápai nevén rézgaluskaleves, egy múlt századi adat szerint gölődinleves, amely tejes lében főzött kukoricagombóc. Tanyán mesélik, hogy az egyszeri béres, aki megunta a sűrűn főzött kukoricagaluskát, a gazdasszonyát úgy tréfálta meg, hogy vacsoránál néhányat suttyomban a zsebébe csúsztatott, majd a másnapi szántásnál az ökrök szarvára tűzte őket. Aki a szépét-javát válogatja ki magának, arra Tápén azt mondják: nagyját, mint Kabók a galuskának. Régebben a kukoricagaluska-levesbe csemegéül apró búzagaluskát is főztek. Kabókéknál is ilyen leves került az asztalra. Az öreg Kabók a nagyját, vagyis a kukoricagaluskát ette, hogy utoljára maradjon az ízletesebb búzagaluska. A fia viszont éppen ezt szedegette ki, még az apja elől is. Az öreg már nem nézhette tovább, és rászólt: a nagyját is mán hé! Látod, hogy én is azt őszöm. Ebből az egyszeri esetből vált azután a szólás általánossá. A kukoricalisztből sült málé, kukoricamálé, tréfás nevén tengölicetorta széles szegedi körökben megkívánt eledel. Szólásainkban is előfordul. Halvány, sápadt emberre mondták régebben : olyan mint a napon sült málé. A látogató tréfásan így mentegetőzik, hogy nem marad sokáig : én csak addig löszök itt, még a málé kisül. A különbözést jelöli Dugonics jeles mondása: nem mind málé, ami pite i2 Játszó gyerekek 41 Hajnali sötétben. 106. 12 Példabeszédek I, 83. 133
