Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

Nem kinyere a dolog (=nem szeret dolgozni). Olyan mint ëgy falat kinyer (=szelíd, jó ember). Mögötte mán a kinyere javát (=öregedő emberre, alaposan elhasznált tárgyra, szerszámra mondják). Még a kinyérbű se öszik öleget (—nagyon szegény). Nem kér kinyer et (=olyan tárgy, ami elfér a maga helyén, nincs útban). Ëgy kinyer ön vannak (=fiatal házasok, akik szüleikkel még közös háztartásban élnek). Külön kinyer ön vannak (=egy födél alatt, de külön háztartásban vannak a szülők és a már házas gyermekek). Kétfelé szegték a kinyer et. Szét szegték a kinyer et (=elváltak, akik eddig közös háztartásban éltek). Lösz még cipó, lágy kinyer. Lösz még szöllő, lágy kinyer (— lesz még jó világ is). Mosolyog, mint a falusi rozskinyér (—csöndesen mosolyog). Majd mögbékül a maga kinyerin (=majd megbékül, én nem engesztelem). Messze-ë kinyer nélkül? (=hová mégy?). Mi lönne belületök, ha én nem lönnék, mög apinísz: ki önné mög akkor a kinyeret? (=mi lenne belőletek nálam nélkül). Még a maga kinyerin se köllene {—ingyen sem kell). Egyformán vannak mint Szekeresek Lóggóékkal (=egyiküknek sem volt kenyerük). Kijutott neki a piritus kinyérbű (=megszégyenítették). Kivötte a szájábul a kinyeret (=elütötte másnak a kezéről a munkát). Dugonics szerint a hazugság: cigány kény ér.

12 Nyáron ruhádat, télön kinyeredet el ne hadd! (=légy mindig előrelátó). Másutt is ősznek fehér kinyeret ( — máshol is meg lehet élni, nem csak itt). Hun szokás mögszegni a kinyeret? (=ahol van). Hogy őszi mög az embör kiny érinek javát? (—falatonként). A szégyellős gyereket, aki vendégségben a kenyérrel való kínálást vonakodik elfogadni, e szavakkal biztatják: vödd csak el, a mi kinyerünk kakastéjjel, varnyúvajjal van ám sütve! A kenyérnek a szegedi gyermeknyelvben egyébként kácsi, kácsis a neve. A tápaiak karonülő gyerekkel szokták mondatni, a hold felé kinyújtva a kezecskéjét: adjál Jézuska kácsit babának! Ha fogytán van, szűkösen lesz csak elég a kenyér, akkor ezt szokták mondani : mámmá papa lössz a kinyerünk. Emlegetik papás alakban is. A lisztből való kenyérsütésre egészen az 1950-es évekig elsősorban a gazdasszonyok vállalkoztak, de a városi élet jellegzetes munkamegosztása, társadalmi sokrétűsége magyarázza, hogy mellettük már a XVIII. század óta széles vevő- és fogyasztókörrel dicsekedhetett a kinyer sütögető asszony is. Először róla szólunk, majd részletezőbben mutatjuk be a gazdasszony kenyérsütését. A pékek a mesterségnél kerülnek sorra. Egy régi, helybeli szólás szerint Alsóváros: paprikaváros, Belváros: úri város, Fölsőváros: kinyérváros. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy amikor a napóleoni háborúk idején a délvidéki, bánáti gabonát itt Szegeden rakták hajóra, hogy a Tiszán le, majd a Dunán föl Komárom, Bécs felé szállítsák, rendesen a felsővárosi Tiszán rakodtak. A mostani Maros és Kistisza utcában laktak a hajósgazdák. Házaik padlásán és udvarán hatalmas gabonaraktárak voltak. Sokszor mindjárt az őrlésre is sor került a közeli vízimalmokban. Mindebből világosan érthető, hogy Fölsővároson bontakozott ki a kenyérsütögető asszonyok társadalma. Ezek legtöbbször a vámért őrlő vízimolnárok feleségei is voltak egyúttal. Kemencéjüket akárhányszor azzal a fahulladékkal, forgáccsal fűtötték, amely a szintén fölsővárosi hajóács, zsindelyvágó, deszkafűrészelő telepekről került ki. Ezek az asszonyok mindennap egy nagy kemencére való kenyeret dagasztottak, sütöttek. Majd hajnalban megindultak vele a kinyérpiac felé. Tömörkény egyik, múlt század végén írt novellájában a megelevenedő szegedi hajnalról ezeket mondja:

13 12 Jeles történetek II, 98. 13 A Szent Mihály a jégben. 152. 111