Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)

A szegedi táj, illetőleg Csongrád megye fejlett táplálkozási kultúrájára mutat az eke emlegetése (1075), a búzaliszttel adózó szolgák felsorolása (1138). A Gyümölcsény és Körtvélyes Árpád-kori helynevek valamelyes kertkultúráról tanúskodnak. Győ falu minden háznépe köteles egyéb kötelezettségek mellett urának, a dömösi prépostságnak adni 2 juhot, 2 köböl jó viaszt, 1 sót, az egész falu pedig a tized mellett számos jószágot, kősót, továbbá 30 köböl márcot. így tehát már a méhészet is virágzó (1138).

4 Az a körülmény, hogy Szent István Mártélyt a zalavári, Nándordot a bakonybéli, I. Géza Csanyt, Ságot a garamszentbenedeki, László király pedig Anyást a tihanyi apátságnak adományozza—hogy egyéb későbbi adományokról ne is szóljunk—megengedi annak föltételezését, hogy itt, a szegedi Tisza mentén, esetleg már régebben, de mindenesetre a XI. században halgazdaság virágozhatott, amelyet az erdélyi só tett lehetővé. A nagymúltú szegedi halsózás talán még a bolgár uralom idejébe nyúlik vissza, és előkészítését a keleti egyház szigorú böjti hagyományainak is köszönheti. Egyébként érthetetlen volna, hogy miért kellett a Balaton menti Tihanynak, továbbá Bakonybélnek, a Garam menti Szentbenedeknek, a Duna menti dömösi prépostságnak tiszai halászó hely, hiszen halhoz közvetlenebbül is hozzájutottak. E monostoroknak a sózott, könnyen szállítható és tárolható hal miatt volt szükségük a Tisza menti, Szeged környéki halászó tanyákra. A halászat ezekben az időkben nyilván már bent Szegeden is virágzott. IV. Béla kiváltságlevele értelmében (1246 táján) Tápé és Vártó (a mai tápai rét) a Város birtokába jut, ami a szegedi halászat, halszállítás további virágzását teszi lehetővé. Vegyük ehhez hozzá a folyton növekvő sóeresztést is. A szegedi polgárság már a XIII. században belekapcsolódik a Szerémség, részben az aradi Hegyalja szőlőkultúrájába is. Mindezekről természetesen más összefüggésekben bővebben is szó esik. Szeged táplálkozási viszonyait a XV. században Bertrandon de la Brocquière átutazó burgundi lovag jellemző vonásokkal örökíti meg (1433). Állapotrajza

5 nyilvánvalóan a középkor megelőző szegedi évszázadaira is érvényes. Megfigyeli, hogy Szegedtől délre „kenyér helyett valami lepényfélét esznek, de ennek sincsenek nagyon bővében." Itt nyilvánvalóan a köleskenyér fogyasztásáról van szó. „Szeged... környéke mindennemű gabonával megáldott, termékeny szántóföld. Itt igen sok darvat és túzokot fognak. Egész piacot láttam tele e madarakkal, azonban igen tisztátalanul készítik és éppúgy eszik. A Tisza rendkívül sok halat szolgáltat, egyetlen folyóban sem láttam oly nagy halakat." Az 1522. évi tizedjegyzék

6 családneveiből kitűnik, hogy Szeged társadalma már túljutott az önellátás primitív fokán és változatos, szinte polgári színvonalú ételkultúrát tudott teremteni. Igen jelentős a birkahús fogyasztása, hiszen 131 adófizetőnek van juha. A Csordás név már nyilván az istállózásra, a Sajtnyomó, Tarhós, Túrós, Vajas családnév pedig a tejtermékek változatos feldolgozására, szinte különlegességként való készítésére utal. A Disznóverő (,herélő') már a hizlalást idézi. A Mészáros, Kasza (Kaszab), Tagló nevek az ősi szegedi tőzsérségre mutatnak. Adataink vannak arra, hogy Szegednek a XVI. század legelején Lombardia, Velence felé és bizonyára északnak is jelentős marhakivitele volt. A differenciálódó élelmiszerellátásra, a társadalmi munkamegosztás fejlettségére mutat még az Arató, Dinnyés, Fokhagymás, Hagymás, Méhes, Mézes, Olajos, Rozsos, 4 Győrffy Gy., Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Bp. 1963; 896. 5 Szamota L, Régi utazások Magyarországon és a Balkán félszigeten. Bp. 1891, 91. 6 Bálint S., Az 1522. évi egyházi tizedjegyzék szegedi vezetéknevei. 105