Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/77-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Második rész.(Szeged, 1977)
A szegedi fakereskedők, fűrészgyárosok a fát fönt Máramarosban legtöbbször lábon állva, vagyis erdőként vásárolták. A tutajokat a tiszaháti Mezővári és Borzsatorok helységeknél kötötték össze. A fenyőszálakat összehevederözték, vagyis vékonyabb végeiket átfúrták, majd keresztülfektettek rajtuk három széthasított fenyőfát, és az egészet faszögekkel összekapcsolták. A másik végüket tölgyfagúzzsal, mogyoróvesszőből font kötelekkel összegúzsolták. Ha a tutaj szétszakadt, akkor az U-alakú olájkapocs segítségével fogták össze. Egy heveder 20—25 szál fenyőt foglalt magában. Ez volt azután egy fertály, két összekötött fertály meg a tábla. 4—5 összekötött tábla neve kötés, másként kajla, amely 75 m hosszú és 15 m széles is lehetett. Egy-egy kötésben 4—5 román tartózkodott. A tutajok, fenyőlápok elöl keskenyebbek voltak, hátul — ahogyan a fenyőszálak vastagodtak — szélesebbek. Nem volt merev a láp, mert a táblákat nem kötötték feszesre, hogy a folyókanyarulatoknál könnyebben tudjanak fordulni. A tutajokat rendesen mögnyergelték, azaz több sor fenyőt is helyeztek egymás fölé. Ilyenkor vastagabb szálfák kerültek alul. Sok táblát természetesen — különösen alacsony vízállás idején — nem köthettek egymásra. ,,A Latorcáról hoztak — írja tovább Juhász — tutajos tölgyfát is. Ez azonban magában nehéz lett volna. Ezért fenyőtutajba kötötték, mert különben a tölgyfa a vízben elült, az az belemerült volna." A tutaj kormányzása a lenta, l'énta néven emlegett, 8—10 m hosszú megfaragott sugárfenyővel történt, amelynek végére a lëntatall, röviden tall nevezetű, lapátszerű deszka volt szögezve. Lentával dolgoztak később a homokos hajók is. A lápot egyébként öt lentával kormányozták: hárommal elöl, kettővel hátul. Különösen az elején kellett ügyeskedni, hogy neki ne vágódjék a talpnak. Öregek tréfásan mondogatták ilyenkor: a hátulja mán csak émén az eleje után. A kikötésre szolgáló, gyertyánfából faragott, öles horgasfának büszke, büszkefa volt a neve. Egyik végébe szöges kampót vertek, ebbe akasztották a tutaj kötelét. Nátly József a szót még biszke, piszke alakban is hallotta, és így határozza meg: ,,hajókat, talpakat, tutajokat, azaz lápokat feltartó és kifogó gamós rúd, mellybe a tzejte gúzsa vagy kötele akasztatik, a föld színének hárántékosan tartatván mindaddig szánt, még a hajót vagy lápot partig hozván, tökéletesen meg nem állítja. " A szót a tápai köznép, továbbá a szegedi halászok, hajósok máig ismerik. A tutaj hátulját odairányították a parthoz. A büszkés alkalmi néven emlegetett ember a kötéllel kiugrott, a büszkét gyorsan a földbe szúrta, a kötelet pedig kellően mozgatta. A tutaj emberünket bizony sokszor megrángatta. Vigyáznia kellett, nehogy a vízbe essék. Nem volt könnyű feladata. Amikor a tutaj lassan megcsöndesedett akkor egy partmenti fához kikötötték. Mindig a széles hátuljával kötötték ki mert keskenyebb végét most már a víz úgyis a parthoz sodorta. Hazaérkezve, a Város alatt a. főpásztor, facsősz segítségével kötöttek ki. „A facsősznek — írja Tömörkény 9 — néha a vízparton van a háza, a töltésoldalban, de olykor lent a hullámtérben, ahol a tutajok hevernek. Ha a folyó megárad, ez a terület természetesen víz alá kerül, és hogy a házban kár ne essék, a facsősz cölöpökre építi a házát. így áll elő a cölöpépítmény a XX. században. A különbség csak az, hogy olykor villanylámpa áll előtte, amelyhez a gyárból leszolgáló drót vezeti az áramot. Ilyen töltésoldali, ártéri faépítmény régente sok volt." Századunk első negyedében még számos hírmondója volt. A fapásztor egyébként kiöregedett tutajosokból került ki. 9 Tömörkény L, Ért. 1906, 194. У
