A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Ifj. Lele József: A Tápairét tanyái

mételytől mentes, kitűnő legelőt. Közülük jelentősebbek a század elején : Bezdán Márton (80—100 db juhval); Eperjesi József 60—70db, Bogdán Imre 55—60db és Dobó István 40—45 db juhot tenyésztett. Az utóbbi három családja az 1950-es évekig maradt birkás, de a Bezdán-tanyán ma is nagy a juhállomány. Bogdánra úgy emlékeznek, mint az „édösbeszédű juhosgazdá"-ra. Birkái előtt ballagott és mutatta nekik a finom legelőt. A makaiak a hagymatermesztésre találták kiválónak a réti talajt. Igen sok baromfit is tartottak tanyájuk körül. A marosleleiek baromfitartással jeleskedtek: igen sok gyöngyöst, pulykát és más aprójószágot tartottak. A hatalmas, kezdetben szinte szabad legelőn könnyen pénzt csinálhattak a semmiből. Csupán a leleményesség és a bátorság kellett hozzá, hiszen az olcsó legelőn az olcsón vett jószág elsőrendű füvet legelt. Az állatokat följavítva, magas áron értékesítették. A Tápairéten az 1860-as években jelennek meg az ekék, s ettől kezdődően egyre inkább szaporodik a feltört, művelhető terület. Az 1920-as évek derekáig a Tápairét teljes terjedelmén gabonát termelnek. Ezzel azonban nem szűnt meg végérvényesen a legeltetés. Többen ártéri legelőt béreltek. Vagy ott, vagy éjszakánként a „lapisokban" legeltették jószágaikat, amíg a nagy hideg be nem állott. Sokszor még hóhulláskor is. A nappali legeltetést csak az aratás és a betakarítás után kezdhették meg, amit minden gazda ki is használt. Járatva trágyáztak, közben legeltettek. Ilyenkor a Marostorkolatból indultak és hajtották a csordákat föl Vetyéig. Mások a Súlymosba, a Pajorokba, a Keselyhögybe, a Kutasba, vagy éppen a Toposdombra hajtották jószágaikat attól függően, hogy merre volt a termőföldjük vagy merre volt jobb legelő. Ekkor egyre-másra építettek kisebb enyhelyeket, istállókat, szálláshelyeket. Kitűnő legeltető terület volt még a Malajdokpart és a Székelyös is. Az utóbbi a Marostoroktól a Kistelekijáróig húzódott a Marosparton. A Marostöltés Rét felőli oldala] , a Kismarostűben, vagy ahogy a tápaiak nyelvében él, a Kutyalikban is legeltettek, de igen erős szagától elriadtak a tehenek. 1921-ben a területet befásították. Az 1930-as évektől a Tisza és a Maros töltés aljában „Tizöl, vagy H úszol" néven legelőhelyeket osztott a Város. Sokan legeltettek az erdők tisztásaiban, vagy még inkább a dűlőutak mentén. Az egykori Tápairéten a teljes feltörésig az legeltetett, aki akart, és éppen ott, ahol legalkalmasabbnak látta. Vízi és vadmuhar uralta az egész határt. A tápaiak látva a vidéki gazdák gyors gyarapodását, egyre nagyobb bérleteket fogtak. Az 1900-as évek végére már a tápai bérlők száma is megnőtt. Ezidőben a legjelentősebb állattartó gazdáknak, és egyben nagybérlőknek Lele Ambrust és Széli Antalt tudták. Mindketten főként állattartással foglalkoztak és az akkoriban igen sűrű réti erekből halászóvizet béreltek. 1910 körül

1 halhasító tanyát építettek a Porgányszélre. A Porgány, a Bogdány, és a sok holtág akkor még ontotta a halat. Rekesztőhálókkal fogták, majd kosarakkal cipelték a tanyákra. A hal nagy részét hasított állapotban, sózva adták el, de sokat megetettek a disznókkal is. A vállalkozókedv és a jó lehetőség időbeni kihasználása tette a falu leggazdagabb emberének Széli Antalt és Lele Ambrust, amire az egykori béresek így emlékeznek: ,,1862-ben Széli Antal még a réti tavakba vágta a gyékényt, a kankója is egy darab gyékénykötéllel vót körülkötve. Aztán mög úgy möggazdagodott a réttel, hogy ű lőtt a falu leggazdagabb emböre. Aztán mög még bívó is lőtt. Amikor möghalt, szakajtóval mérték szét a pézit". [Nagy Pál.] 1 Korábban minden bizonnyal több, hasonló rendeltetésű tanya is állott a Tápairéten. Lásd még Szilágyi M. (1971) 271—295. 254