A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1976/66-1. (Szeged, 1978)

Ifj. Lele József: A Tápairét tanyái

A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1976—77

1 í A TÁPAIRÉT TANYÁI IFJ. LELE JÓZSEF (Szeged, Móra Ferenc Múzeum) Amikor Tápé külterületéről beszélünk, a tápai ember egyértelműen a Tisza jobb oldalán, a falu körül elterülő legelőkre, termőföldekre, a dűlők sorára gondol. De ha a tápai tanyákról esik szó, természetszerűen a Tiszántúlt, a T

àpairétet érti rajta. Pedig az 1950-es évek végéig igen sok tanya állott a falu felöli dűlőkben is. E tanyák lakói itthon voltak, ennél fogva jóval szorosabb volt a kapcsolatuk a faluval, mint a réti emberé. A kemesiek, vagy a szomolyaiak csak beszaladtak a faluba éppen úgy, ahogyan ma Szegedre megy a tápai ember. De a Rét, az más. Az már a Tiszántúl, ahonnan csak kompon tudott átjutni az ottlakó, télen meg a Tisza jegén. S amíg a Tisza jobb partján lakó szegedi ember csak beszaladt, addig a réti ember már hazajött vagy átjött a faluba attól függően, honnan költözött oda. Dolgozatomban a Tápairét tanyavilágát, annak kialakulását, fejlődését, a tanyai életet, majd az 1960-as esztendővel kezdődő megszűnését mutatom be. Fénykorát gyermekéveimben még láthattam. A Tsz átszervezésig olyan sűrűre fölfejlődött, hogy a Marosdűlőben, a Pajorban és a Lebőhalmon akár önálló falvak is létesülhettek volna. Falusi, rangos gazdaháznak is beillő tanyák sora állott e dűlőkben, amelyekhez iskolákat, a Marosdűlőben majorságot is építettek. A pajori, a kutasi és a lebői iskola mellett a Tápairét területén két vegyes bolt állott a tanyai lakosság szolgálatában. A tanyákról való elköltözést a Tsz-tagosítás indította meg, majd az 1970-es árvízveszély gyorsította. A két „menekülés" időben egymáshoz igen közel esett, így igen rövid idő alatt kézzelfogható látszata lett a gyors tanyapusztulásnak. A tanyák pusztulásának természetesen nemcsak ez a két mozgatója volt. A réti talajon tartósan semmiféle gyümölcskultúra nem fejlődhetett ki. A századfordulón, főként a partos részeken, ún. szigeteken termeltek szőlőt és más gyümölcsöt is, amit a mai legidősebbek szájhagyomány után erősítenek meg. A filoxéra pusztítását követően a telepítést itt nem újították meg. Inkább jószáglegeltetésre, — később, a rétlecsapolást követően — intenzív földművelésre tértek át. A tápai ember nem szeretett a gyümölccsel bajlódni. Ha a rét talaját és természeti viszonyait nézzük, a Tiszántúlon — a Maros és a Tisza hordalékából — főleg homok és iszap rakódott le. Ez a gyakori ár-üledék főként a mocsári növényeknek kedvezett, mely fajok a vízszabályozás után fokozatosan háttérbe szorultak. Helyüket a mező növényzete vette át. Ennek eredménye a nagy legelő- és kaszálóterület. A vízszabályozás előtti holtágmaradványokban gazdag vízi és mocsári növényvilág alakult ki. A Várostól olcsón bérelhető legelő, majd a termőre fordított Rét a környék helységeiből vonzotta a gazdákat, akik közül a szegediek, a vásárhelyiek, a makaiak 50—100 holdakat is béreltek. A tápaiak nagyon óvatosak voltak. Velük csak az 1860-as évektől találkozunk. Akkor is kis tételű bérletekkel. A szegediek, a vásárhelyiek főként lovat, tehenet, ökröt, disznót és birkát legeltettek. Vásárhelyről leginkább a „birkás embörök" vagy juhos gazdák bérelték a 253