Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)
A keletkezett kukoricasor az újabban általánossá vált ekekapázás érdekében egyenes. Újabban géppel szokás vetni, de ez homokföldön nem válik be. Itt ugyanis a fészekre előbb trágyacsomót kell teríteni, amelyet kocsiról szórnak a vetegetők előtt. A kukoricafőd, kukoricatábla kocsiút felé eső végébe tányéricát, köztesnek pedig paszulyt, lótököt, vagyis takarmánytököt szoktak vetni. Ezért mondják az ostoba emberre: kukoricafődön nyőtt a feje. A kukorica alaposan kiéli a földet. Ezért szívesen vetették árendált földbe, főleg árterekre, amelyeket az áradás évről-évre iszappal szokott borítani. A harmadosfőd a bérleménynek ama fajtája volt, amikor a gazda szántott, adta a vetőmagot, ősszel igát adott a hazahordáshoz. Ezzel szemben a harmados a két keze munkáját adta: kapált, töltögetett, fosztott, illetőleg tört, a szárat kivágta és kúpba rakta. A kukoricát első kapálás után fattyazni, fattyalni kell, azaz fatty, kukoricafatty, Tápén kaccs, kukoricakaccs néven emlegetett fölösleges zöld hajtásait ki kell ritkítani. Csak egy, esetleg két szálat hagynak meg belőle. Ha kizárólag takarmányozásra szánják, akkor sűrűre vetik, majd kivágják. Ennek misling, csalamádé a neve. „A csalamádé takarmányt — írja még a századforduló táján 29 Tömörkény — újmódisan sok helyen már nem ássák földverembe, hanem fönt rakják kazalba, és ezután beterítik földdel, hogy abban érjen." A kukorica betakarításának két módja járja. A régebbi szerint a kukoricát héjastól törik le a száráról. Kocsin hazaszállítják és odahaza fejtik ki. Ez a művelet a kukoricafosztás, fosztóka, hajdani öregek ajkán kukoricamóva, tanyán kukoricabál, amely móvában, azaz összesegítéssel szokott történni. Este az udvaron felhalmozott kukorica hántására összegyülekeztek a szomszédok, ismerősök, esetleg a fiatalság is, ha különösen lány vagy legény is volt a háznál. A segítőket illett valamivel : főtt kukoricával, gyümölccsel, itallal, esetleg kaláccsal megkínálni. Megszólalt a citera, harmonika is. Olykor a fiatalok táncra is pördültek. Tréfás szabály volt, hogy aki piros csövet talált, annak nem kellett tovább fosztania. A móva éjfél tájban oszlott föl. Szőregen régebben azt a legényt, aki nem ment el a mulatságra, úgy szégyenítették meg, hogy a lányok a kötőjükbe szedett kukoricahéjat szétszórták a legények háza előtt. így cselekedtek a legények azzal a lánnyal, aki elmaradt. A kukoricatörés módja az, hogy az érett kukoricát nem hajastól, hanem a fosztó segítségével kibontva törik le a tövéről, tehát a haj, csuhé rajta marad a száron. Ezzel a kukoricaszár takarmányértékét fokozzák. A fosztó mintegy 10 cm hosszú, egyik végén hegyesre faragott erős pálcácska. Más neve kukoricapöcök, pöcök, cüvek. A másik végére zsinegből készült hurok van erősítve. A fosztó a huroknál fogva kézfejre, csuklóra húzható, hogy el ne vesszen, és hogy ne legyen akadály a további műveletekben. A munkás ezzel bontja meg a kukoricaleveleket. Természetesen nem a tőnél, hanem az ellenkező oldalon, a bajusznál kezdi meg. Ez mindjárt kint a kukoricaföldön megtörténik. Ekkor még a száráról is le kell természetesen törni a kibontott csövet. A különösen szép csöveket magnak szánják, külön teszik, a héjuknál fogva összekötik és rúdra akasztják. Ez tanyán még manapság is sok helyen odakerül a „Jézuska ágyára." A kukoricalevél, kukoricahaj elsősorban jószágeledel. Jól megszárított kukoricahajjal szalmazsákot, sőt néha derékaljat is töltenek. A boroshordó dugóját vékony 29 Tömörkény I., Vízenjárók és kétkezi munkások 82. 614
