Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A legkedveltebb, leginkább amerikai eredetű fajtákat Moholi Károly is felsorolja. Korán terem a májflóver, népünk ajkán pétörpáli. Ezt követi az amszden és az alekszander. Nyárderékon érik a napsugár, illetőleg a franciagyőztes és magyargyőztes, nyár utolján a, ford, illetőleg ennek helyi változata, a szatymazi ford. Ebből van a legnagyobb kereslet, meghódította egész Európát. Kései a magyararany és a Szatymaz gyöngye reklámnéven emlegetett különlegesség. A szilva a szegedi tájon is egyike legrégibb és legszaporábban termő gyümölcseinknek. Kezelése sem jelent annyi gondot, mint a szőlőé, modern baracké és almáé. Korai, már nyárderékon érő, de kevéssé értékes ősi, nem magvaváló fajtái közül ismeretes az aprószemű fosókaszilva, más nevén potyókaszilva, potyóka, a kerekszemű, Tömörkénytől megörökített gurgulyaszilva, a vöröshéjú kutyatökszilva, rövidebben kutyaszilva, amelyet egyébként a fa alatt a kutya is eszeget. Ismeretlen előttünk a paradicsomszilva, továbbá a rúzsaszilva, amelyet Baranyai Zoltán hallott a század elején. Későbben érik a lószömű szilva. Fakertészektől nevelt modern szilvafajták az ágeni, besztercei muskotály, vasington. Ezek közül a muskotályszilva neve már népünk ajkára is eltalált. A szilva néhány szólásunkba is belekerült. Aki boldog, akivel madarat lehetne fogatni, aki más nemű mellett kellemesen érzi magát, annak érik a szilvája. Aki fiatalabb létére, öregek beszédébe illetlenül beleszól, ezt kénytelen zsebrevágni: kotty ide szilvaléj, majd mögborsollak. Dugonics András is többször emlegeti. A szilva rokonságába tartozik a modernebb ringló, tanyaiasan ringlószilva, ringlóta, ringlótaszilva. Családi fogyasztásra alig termesztik, csak piacra. Fakertészektől megkülönböztetett fajtái az altán, annaspét (Anna Späth), Viktória, ződringló. A dió nagyrabecsült gyümölcse a szegedi embernek is. Fája tekintélyt ad a háznak, kertnek, tanyának. Valami különös tisztelet, szinte meghatottság nyilvánul meg az ősi tájunkon is hangoztatott jókívánságban : adjon Isten mindön jót, diófábul koporsót. Csakugyan a jómódú, megtisztelt halottnak diófakoporsó szokott készülni. E megbecsülésnek — egyébként régen elfelejtett — oka az, hogy a dió a középkor liturgiájában, egyházi szimbolikájában Krisztust jelképezte. Erre a szakrális képzetkörre már a karácsonyi dió és az éjféli mise idején dívott diószórás hiedelemvilága is csak halványan utal. Erről azonban az ünnepnél szólunk bővebben. A diót idézi à dőre ábrándozást megbélyegző szólás is, amelyet Dugonics András örökített meg: azt gondola, hogy övé immár a diófáig egészen. Népünk tapasztalata és szóhasználata szerint van fásközepű {— kemény héjú, kisbélű), papírhajú, másként vékonyhajú, kertészek ajkán eszterházi és ótott (= telebélű) dió. Fakertészek emlegetik még a milotai és sebeshelyi fajtákat is. * A mogyoró, népünk ajkán magyaró nem jellemző a szegedi tájra. Imitt-amott akad belőle egy-egy fa. Sem szólás, sem hiedelem nem fűződik hozzá. Már sűrűbben fölbukkan a mandula, öregek ajkán még mondola, mondula, de ennek sincs nagyobb keletje. Védettebb fekvésű kertekben található. 598