Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

A VÁROS ÉS A TÁJ Aligha kétséges, hogy az Alföld közelebbi részeinek a török hódoltságot átvészelt városai, fó'leg Szeged, Kecskemét, Halas, Nagykőrös, Hódmezó'vásárhely, Makó a települési viszonyok döntó' változásával sajátos néprajzi tájegységgé, népszigetté váltak, szakadoztak. Viski Károly kifejező' szavaival „mintegy hatalmas pusztagyepük közepébe zárkózva külön-külön etnikai egységnek érzik magukat, és többnyire azok is". (Etnikai csoportok és vidékek, Bp. 1938.). Ezek a parasztvárosok az életforma számos párhuzamossága mellett, helyi jellegzetességekben, fejleményekben is ugyancsak bó'velkednek. Ismeretes, hogy az Alföld a XVIII. században meginduló népvándorlás, újratelepítés következtében a magyarság legmodernebb nagytájává lett, amelyben a felsorolt városok ö-ző tájszólásukkal, a pásztoréletnek, táplálkozásnak, viseletnek megannyi tradicionális vonásával még sokáig konzerválták Alföldünk archaikus emberi világát. Volt erejük azonban jelentós, társadalmi gyökerű kezdeményekre is. Ilyenek a tanyarendszer, és ezzel a mezőgazdaság modernebb formáinak, a kapitalista szakaszban árutermelő monokultúráknak megteremtése. Ebben a vállalkozó készségben bizonyára jelentős része volt történelmi sorsuknak is, amely körültekintő éberséghez, csak önnön erejükben való bizakodáshoz, emberi autonómia követelményéhez szoktatta őket. Igen hasznos volna természetesen e mezővárosi tájaknak együttes vizsgálata: a nagyobb összefüggések, de egyúttal a helyi mikrokozmoszok tüzetesebb ismerete is. Szeged városának és a szegedi nagytájnak települési sajátosságairól, lakóhelyéről szólva, először mindenképpen beszélnünk kell a Város alaprajzának történeti alakulásáról és fejlődéséről. Ezt a képet egészen a XVIII. századig csak körvonalakban, de mégis jellemző vonásokkal tudjuk megrajzolni. Innen kezdve azonban részint a források és emlékek, részben a népemlékezet alapján már az egyes városrészek népéleti jellegzetességeit is szabatosan ábrázolni tudjuk. A belső fejlődés mellett a XVIII. században azonban már kitelepülési folyamatok is megindulnak. Egyrészt a szegedi dohánykertész, más nevén gányó nép kirajzik a szomszédos feudális nagybirtokra, AlgyŐ, Sövényháza, Csanytelek vidékére. Innen, de magából az anyavárosból, továbbá Tápéról újabb kertészrajokat ereszt az újjászülető Délvidék, különösen Torontál, de mellette Temes, Csanád, Békés megyék új latifundiumaira és kincstári birtokaira. A szegedi népből kivált gányófaluk meghaladják a félszázat. A szegedi tanyavilág népe is szinte teljes egészében a Városból vándorolt ki a múlt század folyamán. Mintegy három nemzedék emberfölötti szívósággal hódítja meg a szegedi homokvilágot a modern mezőgazdasági civilizáció számára. A múlt század utolsó évtizedei és a második világháború között a halasi, majsai, félegyházi homokon is a mi odavándorolt tanyai népünk dolgozik példamutatóan. Ez a hatal57