Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

Óbessenyő, a sokac Szond, a bácskai magyar Doroszló és Bátmonostor falukból származó viseleti darabokat. Tápé, Algyó', Földeák, Kiszombor, Csóka, Törökkanizsa, Magyarszentmihály, tehát a szegedi néptörzsből támadt helységek a leltárban csak nagyon elvétve bukkannak föl, pedig kitűnő tárgyi párhuzamul és kiegészítésül szolgáltak volna Kálmány Lajos temesközi folklórgyűjtésének. A gyűjtemény e hiányosságai és rendszertelenségei ellenére is nagyértékű, nap jainkra már egyenesen klasszikus jelentó'ségű, megismételhetetlen teljesítmény. Mint láttuk, a megadott hivatalos cél az volt, hogy a szegedi múzeum néprajzi tára ne csak a szegedi magyar tájnak, hanem az egész soknépű Dél-Magyarországnak népéletét is fokozatosan bemutassa. Minderröl azonban legjobb esetben csak szemelvényeket, ízelítőt kaphatunk. Ezt a monumentális keretet különben már az első világháború és következményei miatt sem lehetett eleven, valóságszerű képpel kitölteni. A század elején egyébként is országszerte nagy híjával voltunk még a szakembereknek, akik szabatos elméleti készültséggel, előre megszabott gyűjtői programmal fogtak volna munkához. A szegedi múzeum sebtében kiképzett belső és külső gyűjtő gárdája az adott viszonyok, szemléleti korlátozottságok között nagy lelkesedéssel hordta össze ezt a néprajzi tárat, hazánknak mindenesetre egyik legjelentősebb szakgyűjteményét. Igazi tudományos értéke és alkotó emberi szépsége csak akkor tárulhat föl igazán, ha egyszer majd méltó keretek között kerül kiállításra. Fenntartásaink ellenére is csak hálával és tisztelettel gondolhatunk Tömörkény múzeumi korszakára. Az eredményen érzett jogos örömmel írhatja,

155 hogy „a muzeális közgyűjtemény arra való, hogy tanítson. Gyönyörködtetheti a magasabb ízlésű embert, de a létalapja mégis csak ott van, hogy tanítson és minél többször való látogathatósága és ingyen nyitvatartása nyomán tisztultabb érzéseket vigyen bele a közönségébe. A múzeumi gyűjteményekre nemcsak azoknak van szükségük, akiket már hazulról elláttak ízléssel és tudással. Inkább van szükségük reá azoknak, akik otthon ezekből mitsem kaphattak. Ebben az értelemben a múzeum: a felnőttek oktatása... Némely osztálya, így a néprajzi is, az én kezem alatt vált a közönség előtt megnyithatóvá. Bár nem azért mondom, mintha a legkisebb gyereket legjobban szeretném, de azért csakugyan úgy van, hogy ezekben az alacsony földszinti traktusokban, ahol a tárgyi néprajznak helyszűke miatt kiállítható része ki is van állítva, és nem ládákba rakva : a nép lelke itt önmagára talál, nép és néprajzi tárgy örvendezve üdvözlik egymást." Vitathatatlan, hogy a néprajzi tár fénykora Tömörkény igazgatóságának idejére esik. A kiállítás, elrendezés, szemléltetés kiválóan sikerült. A külvárosok és tanyák népe sűrűn megfordult és csakugyan otthonosan érezte magát benne. Szakszerűség és rendezési technika tekintetében manapság nyilván már kissé szigorúbbak a nézeteink, de személyes emlékeink alapján is bátran kijelentjük, hogy a maga idejében ez a néprajzi gyűjtemény a legélőbb, legtanulságosabb hazai múzeumi kiállítások közé tartozhatott. Tömörkény István halála évére, tehát 1907—1917 között a néprajzi tár beleltározott tárgyainak összes száma 6,652-re szaporodott. Ez 1943 végén, tehát 26 esztendő alatt csak 7,608 darabra emelkedett. Igazgatósága idején Móra Ferenc nem ért rá a néprajzi tárral törődni. További sorsát, fejlődését már nem kísérjük nyomon, mert könyvünk vállalt korszakolásán kívül esik.

156 155 Tömörkény I., Hajnali sötétben. 290: Az öreg Haska kiformálása. Népies gondolatok a múzeumról. SzN 1911. 192. sz. 156 Könyvünknek ez a részlete már megjelent : A múzeum néprajzi tárának megalapítója. In : Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumára. Szeged, 1966, 322. 52