Bálint Sándor: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2. A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. Első rész. (Szeged, 1976)

tok. A száraz nyári éjszakán a bosszú és a harag kielégítésére elég egy szál gyufa. Szomorú dolog éjjel haladni e nagy tágasságok között, és látni itt is, amott is a fölcsapó piros lángokat. Egy megszidott béres, egy kanászgyerek, aki nem vigyázott a jószágra, és érte zálogot kapott: elég arra, hogy az egész esztendő munkája kárbaveszve, hamuvá váljon..." Ilyenkor a károsult föltétlenül számíthat a tanyaszomszédok gyors segítségére. Tömörkény ezt is leírja: „A tanyákon fölébredtek, s a pirosló égre vetvén első tekintetüket, gyorsan fejtették ki magukat a subából. Némelyek vasvillára kapva, azonnal szaladásnak is eredtek. Mások dolga lassúbbnak látszik, mert előbb a lovakat hozzák elő az istállóból. A kocsira hordót hajítanak. Nem szól ugyan a tűzoltókürt afelől, hogy nincsen a veszedelem helyén semmi víz: tudják azt amúgy is. Nincs más mód, hogy minden kútból odavigyék azt a vizet, ami benne van. A hirtelen világossá vált éjszakai tájon látni lehet, hogy a kútágasok mind mozgásban vannak. Utána pedig mennek a kocsik a vizeshordókkal a tűz felé. Jaj, jaj — mondja egy ember és sietve ugrik az asztagra, hogy a kévéket róla lehányja. A másik kazal pedig, amelyik még nem ég, hirtelen mozgásnak indul. A jó Isten tudja csak, hogy honnan kerül elő a tömérdek ember, aki a villáján mind hordja, mind viszi biztos távolságra a kenyérmagot..." Olykor a váratlan esőzések tesznek kárt a keresztekben. A tallóföld olyan föld, amelyen az aratás és hordás már befejeződött, és így fölszabadult. Ez mindszentiesen a tallószabadulás. Már fölveri a tallórúzsa, másként tallóvirág (Stachys recta). A tarlót vagy meghagyták régebben legelőnek, vagy le szokták szántani. A tápaiak a búzatarlót a múlt században egy évig ugaron hagyták. A föld pihent: borjúcsorda, tehéncsorda járta. A tanyai ember sem siet az ugarolással, hogy a liba, pulyka fölehesse az elszóródott magot. Ha pedig a tarlót muhar (Setaria) dúsan veri föl, akkor ezt meghagyják, mert a jószág szereti. A muharféléket népünk külön is meg tudja nevezni. Egyik szerteágazó gyökerű fajtája a talpasmuhar. A Fehértó vízjárta szélein sűrűn előfordul az apadási muhar (Crypsis aculeata), továbbá a gombosmuhar (Alopecurus geniculatus). Valamennyit legeltetik. Harkakötönybe kivándorolt élelmes alsótanyai népünk a halasi gazdáktól holdanként egy liba fejében ki is bérelte a muharral fölvert tarlókat, amelyeken jószágait legeltette. Megérte. A régebbi évtizedekben, még a századforduló táján is szokás volt a birkákat a homoki járásokból behajtani a feketeföldi tarlóra, amelyet tallómező néven emlegettek. Úgy mondották, hogy tallóra váltanak. Egyébként aratás után a meghagyott tarlón nőtt és később lekaszált fűnek tallószéna a neve. A vetetlenül hagyott tarlóföld az ugar. Ha két évig is munkátlanul marad, akkor a rúzsajárásiak ajkán feketeugar, másként ëcsapott főd a neve. Emlegetik parrag, pallag, parragfőd néven is. Aki elhanyagolja birtokát, az Parrag Pétörre bízi afődjeit. Ilyenkor ugart hagy a gazda. Ezt jószággal lejáratták, lelegeltették. Amikor a tarlót hántják, leszántják, vagyis a jövő gazdasági évre előkészítik, akkor ugarolnak. Ennek keverés, tallószántás neve is hallható. Az ugar eredetileg a feketeföldeken azt a gabonaföldet jelentette, amelyet pallagon hagytak, vagyis a következő évben nem fogtak művelés alá. Egész táblák, több gazda szomszédos földjei maradtak így vetetlenül, 546